1. Fejezet

Egy kardcsapással kezdõdött 

 

- Hideg fej, Hapsikám! Hideg fej! - mondogattam magamnak vezetés közben. -  Ülj le, te ökör és gondold át az egészet! Eltelik néhány békésebbnek mondható évszázad és már el is kényelmesedtem? Ami talán még rosszabb, meg is vakultam? Tényleg, szenvedhet egy lélek demenciában? Elvégre emberek vagyunk. Vagy mik? Több élet kell!  - A természet közelségére volt szükségem, de ehhez a helyzethez a kertem nyugalma nem lett volna elegendõ. Ezért egyenesen a város fölé magasodó hegyre hajtottam.

A Napot lassan elnyelte a nyugati horizont. Mire a szirthez értem - általában így emlegettem ezt a helyet - a Hold már felkelt. Leparkoltam egy öreg tölgy alá, ahonnan jó a kilátás. Kiszálltam, majd néhány percnyi járkálás és jó néhány mély sóhaj után felmásztam a kocsim hátuljára. Elhelyezkedtem néhány zsák mulcson, egy kupac kerti szerszám között. Az öreg járgányom platóján hátamat a fülkének vetve ültem és onnan figyeltem az éjszakai égbolt alatt elterülõ települést. A lakhelyem nem volt egy metropolisz, de már nem is lehetett a koszfészkek közé sorolni. Teljesen átlagosnak számított. Egy lassan terjeszkedõ gombatelepként terült el a hegy lábánál. A képeslapokon a szebbik, élhetõbb és ápolt képe látszott, a rendõrségi hírekben pedig a sötétebb, kopottabb és nyomorúságosabb. Az itt élõk tudatosan, vagy tudtukon kívül minden lélegzetükkel egy mágust és annak rendjét, azon keresztül pedig egy tornyot szolgáltak.

A lassan kigyúló éjszakai fények füzérei nem értek el a régi kilátó talapzatáig, ahol parkoltam. A mesterségesen létrehozott szirt a múltban egy kõbõl épült torony alapjául szolgált. Már jó hatvan éve, hogy egy viharban villámcsapás érte és összeomlott, hét menedéket keresõ fiatalt temetve maga alá. Mind meghaltak. Úgy tudom, kegyeleti okokból nem építették újjá. Néhány év elteltével, valamivel feljebb, szinte a hegy tetején húztak fel helyette egy másikat. Ez egy modern, fémbõl készült, negyven méter magas építmény, aminek a lábától sípálya indult egészen  le a Hegyaljaként emlegetett városrészig, a síelõket és a turistákat pedig drótkötélpálya vitte fel a kilátóig. Ez a hely pedig lassacskán feledésbe merült. A szomorú eseményre manapság csupán egy repedezett, embermagasságú, mohás kõoszlop és egy arra szegecselt zöldülõ réztábla emlékeztetett. Szinte soha nem járt ide senki, ezért a legjobb megfigyelõhelynek bizonyult számomra az elmúlt húsz év során. Majdnem minden este kijöttem ide, figyeltem a várost és az azt behálózó energiavonalak végtelen szövetét. Szerettem itt üldögélni és nézni, magamba szívni a hely intenzív békéjét. Az élet errefelé egy lelassult, kiszélesedett folyó nyugalmával áramlott. Éppen ezért nem gondoltam volna, hogy  pont ebben az egyszerû létben kell megérnem egy háború kezdetét.

A közelmúltban tapasztaltak sajnos ebbe a nem kívánt irányba mutattak. Az elmúlt huszonnégy óra eseményeit kellett átvennem magamban tövirõl hegyire. Egyetlen aprócska információmorzsát sem hagyhattam figyelmen kívül. Tudtam, bármilyen jelentéktelen apróság is fontos lehet.

A tegnapom is úgy kezdõdött, mint a többi. Kellemes májusi nap volt, igazi kertészkedéshez való idõvel. Az elnyílt tulipánokat vagdostam le egy helyi üzletember kertjében. Szívesen dolgoztam gazdagoknak, mert a rájuk oly gyakran jellemzõ módon néztek át minden alkalmazotton. Vagy teljesen ellenkezõleg, a lehetõ legaprólékosabb módon igyekeztek meghatározni az elképzeléseiket, a hozzáértés legcsekélyebb szikrája nélkül. Valószínûleg a saját életem kettõssége miatt alakult ki nálam, hogy már-már élvezettel figyeltem a gazdagság által magukból kifordult emberek viselkedését. – Igen, tudom. Minden embernek vannak bolondériái, csak az nem mindegy, mennyi pénze van mindezekre. - Ennél a háznál például szalmakalapot kellett tennem a fejemre, mert a tulaj feleségének ez volt a becsípõdése. - Szerinte minden magára valamit is adó kertész ilyen fejfedõt visel. - Ha volt tökfödõ és rendben volt az udvar, a kutyát sem érdekelte, hogy ott vagyok. Ez volt számomra az ideális hozzám állás, hiszen én személy szerint kerültem a túlzott figyelmet, inkább a hétköznapi szürkeségre törekedtem.  A figyelem amúgy is egy túlértékelt dolog. Manapság az emberek mohón vágynak egyre többre és többre, de amikor megkapják, összeomlanak a terhe alatt.

Egy átlagember szemében csupán egy egyszerû kertész vagyok, kérges tenyérrel, földes nadrágban, idõnként szalmakalapban. - Nekem jó ez így. - Ez egy kipróbált, kényelmes gúnya. Ez az álruhám, már sok-sok életen át jól szolgált és rejtett el az avatatlan szemek elõl. A láthatatlan zsinórokkal mozgatott bábok, halandó sakkfigurák és a nagy játékmesterek világában, ahol a szabad akarat a legnagyobb illúzió. Bizony, itt elkél egy jól kipróbált, viseltes köpeny, ami elrejt a figyelõ szemek elõl.

A városba költözésemkor nyitottam egy takaros kis dísznövény árudát, ami kertépítõ és kertfenntartó szolgáltatást is nyújtott. Az üzletem lehetõséget ad az engem felkeresõk számára, hogy ha kell, akkor titokban maradjon látogatásuk valódi célja. – Ha vásárolsz, egy cserép virágot ritkán kérdezik meg, hogy mire szeretnéd használni. - A vásárlóim jó része csupán elülteti a kertben, vagy a balkonon. De azon kevesek, akik tudják, hogy a virág fegyver és gyógyír szakavatott kezekben, azok számára az üvegházam egy hatalmas kincsesbánya. A város mágusai és boszorkányai legtöbbjének a szemében én egy egyszerû herba vagyok, aki érti a növények és az elemek szavát.

A nap folyamán végigjártam az összes kertet, amit azon a napon fel kellett keresnem, majd visszatértem a kertészetbe. Egy régi, kedves ismerõsöm keresett fel az esti szertartásához szükséges növények beszerzése céljából. Az üvegházban ténykedtem éppen, bekapcsoltam a párásítót, amikor felnézve megláttam közeledni a csemete sorok között. Apró termetû, szürke hajú, idõs nénike közeledett felém. Ártatlan nagymamának tûnt és csak kevesen tudták róla az igazat. Valójában õ volt a város egyik legerõsebb boszorkánya. Kedves mosoly ült mindig az arcán. - Tanítónõ volt több évtizeden keresztül, a gyerekek egyszerûen imádták. - Akármikor szívesen vettem a látogatását. Ezen a napon is felhõtlen lett volna a viszontlátás öröme, ha nem lengte volna körül az a furcsa aura. 

- Szép napot!

- Neked is Mamó! Az ajtó melletti kiskocsira raktam azokat a dolgokat, amiket kértél.

- Sikerült mindent beszerezned?

- Igen. Kész csoda, de még azt a különleges fakérget is elsõre sikerült beszereznem. - Éreztem, hogy van még valami mondanivalója, de nem kezdett bele, mert egy elegáns hölgy pár lépésnyire tõlünk egynyári virágokat válogatott.

- Ennek nagyon örülök. Tudod, van az a néhány orchideám, azok számára elengedhetetlen. - A nõ még mindig a regáloknál állt kezében két cserép begóniával és láthatóan képtelen volt választani. Éppen oda akartam lépni hozzá, hogy segítsek, de Mamó megelõzött.

- Kedvesem, szerintem vegye meg mindkettõt! Csodaszépen fognak mutatni a lépcsõfeljáróban.

- Pont oda szeretnék virágokat vásárolni! - Önkéntelenül elmosolyodtam a jeleneten, hiszen jól éreztem, amikor Mamó bevetette a boszorkánypraktikát.

- Ez a tucat pont elég lesz. Hat piros, hat fehér. - Ezzel a kezébe nyomott két tálca virágot az asszonyságnak.

- Ó, köszönöm! Köszönöm a segítséget! Nagyon kedvesnek tetszik lenni. - A nõ arcán olyan ámulat ült, mint akinek egy mozdonyt varázsoltak elõ a táskájából. Egy rövid ideig tétován állt, majd elindult a kapunál lévõ pénztár felé és halkan még megjegyezte. - Pont ennyi lépcsõnk van. Ez lenyûgözõ.

- Fel kellene vennem téged eladónak!

- Tudod jól Fiam, hogy nem szívesen teszek ilyesmit. - Meggyõzõdött róla, hogy senki nincs ott rajtunk kívül, majd halkan folytatta. - Fiacskám, mondandóm van számodra és sietek is.

- Hallgatlak.

- Bajt érzek napok óta és ráadásul azt beszélik árnyak jártak a szomszédos városban. Neked tudnod kell, hogy igazak-e a hírek, hiszen közülük való vagy. - Miközben beszélt sokatmondóan nézett rám szürke, de életteli szemeivel.

- Ne haragudj, de errõl az ügyrõl nem tudok semmit. - Igyekeztem úgy füllenteni, hogy ne vegye észre. A hovatartozásomra utaló megjegyzést pedig egyszerûen elengedtem a fülem mellett. Pókerarccal pakolásztam tovább, õ pedig csak folytatta.

- Tudod Fiam mi elõttünk, akik a Csontok tornyát szolgáljuk, ritkán maradnak titokban a dolgok. - valahogy sejtettem.

- Ugyan már, nem vagyok én olyan öreg, hogy kiérdemeljem a krónikások figyelmét. – Igyekeztem elbagatellizálni a közelmúlt nemkívánatos eseményeit. Ugyanis nem voltak pontos információim arról, hogy mi történt a közeli városban. Hazudni pedig nem akartam. - Ami pedig az árnyakat illeti, lehet, hogy valaki rossz fát tett a tûzre és az orrukra koppintottak.

- Ne, próbálj bolondnak nézni! Ha, nem akarsz róla beszélni, akkor mond azt! – A tekintete szinte perzselte az arcomat. - Ritkán kopogtattok ti orrokra, és pallosaitok sem másznak elõ holmi, csip-csup, ügy miatt az árnyak közül. – Még méregetett egy végtelenségnek tûnõ pillanatig, és hozzá tette. - Hárman voltak.

- Ezt nem tudtam. - Mamó mozdulatlanná vált egy alig észrevehetõ pillanatra. - Tényleg.

- Jó lesz Fiacskám, ha végre kihúzod fejed a komposztos ládából! És, ha sikerült, akkor a füleidet is pucold ki alaposan! Na, az ég áldjon, és tudd, hogy rendünk hûsége örök. - Sarkon fordult, felmarkolta a csomagját és távozott.

- A homok pereg tovább.  - Köszöntem el illõ módon.

Nem okozott meglepetést, hogy az orrom alá dörgölte a tájékozatlanságomat. Arra sem véletlenül utalt, ki is vagyok valójában. Mamó már évezredek óta ismer. Az viszont álmomban sem fordult volna meg a fejemben, hogy ilyen hatást gyakorolt rá a rendtársaim szomszédos városba tett látogatása. Ha a rendem nagy jelentõséget tulajdonított volna az említett eseményeknek, akkor minden bizonnyal értesítenek. - Talán túl sokat néztem lefelé gyomlálás közben, és nem vettem észre, hogy valami fontos dolog történik körülöttem? - Kezdtem kételkedni magamban. A helyi beavatott közösség tagjai nem mutattak semmi olyan tevékenységet, ami aggodalomra adhatna okot. Nem baj, este szemügyre veszem az én városkámat. Szükség esetén pedig tiszteletemet teszem néhány ismerõsnél.

Miután bezártam az árudát, bevágtam magam az öreg pickup-ba. Elindultam a hegy irányába, ahogy szinte minden este. Jobban szemügyre akartam venni a dolgokat.

A szirtrõl figyeltem, amint az energiaáramlatok vékony pászmái, megannyi színes gombafonal módjára szõtték be a várost. A szentélyek és templomok környékén pedig a színes szövedékbõl, égbetörõ bazídium módjára emelkedtek fel a kiáradások. Ezeket a jelenségeket a városban élõ beavatottak tevékenysége idézte elõ. Az általuk végrehajtott rituálék során koncentrálódott és megtisztult energia gejzírként tört az  ég felé, hogy onnan még számunkra is láthatatlan harmatként visszahulljon a világra. Ez a látvány még ma is ugyanúgy rabul ejt, mint tanonc koromban, amikor elõször láttam. 

Hiába engedtem utat a rajtam keresztül áramló életerõnek, és igyekeztem egyensúlyozni a két világ peremén, éber meditációban tartva magam. A múlt, mint sötét végtelenbõl utánam kúszó árnyék, vékonyka csápjait felém nyújtogatta. - Az a múlt, ez a jelen! Az a régi életem! - Utasítottam rendre az elmém és újra a megfigyelésre koncentráltam. Néhány apróbb villanás jelezte, hogy imitt-amott a városban apróbb csetepatét vív néhány mágus vagy boszorkány egymással. Engem viszont nem a jelentéktelen dolgok érdekeltek. - Ha Mamó bajt érez, akkor az a baj bizony jönni is fog. A hozzá hasonló öreg lelkek olyan apró jelekbõl is képesek olvasni, amiket a legtöbb beavatott észre sem vesz. - A csomópontokra összpontosítottam, sorra vettem mindent, de semmi. A városom békésebb volt még az átlagosnál is.

Az energiaszálak szövete semmi rendelleneset nem mutatott, pontosan úgy pulzált, mint máskor. De Mamó délutáni mondata még mindig ott motoszkált a fejemben és arra késztetett, hogy nyakamba vegyem a várost. Alig indultam el lefelé a hegyrõl, amikor az egyik szentély fölötti energiaoszlop megremeget és fekete villámok kezdtek el csapkodni a bíbor-arany energiafolyam körül. Megdöbbentem. Valaki megnyitott egy kaput. - Mi a fene történik ott? Lehet, hogy a szentélyt megtámadták? - A gázra léptem és irány a belváros. - Ezt meg kell néznem. - Volt olyan kor ebben a világban, hogy a fekete villámok teljesen hétköznapinak számítottak, de ez már jó száz éve nem volt jellemzõ. Manapság a fajtánkbeliek is a modern közlekedési eszközöket használták.

A hely ahova a fekete villámok lecsaptak egy vérmágiával foglalkozó boszorkányok által gondozott szentély volt. A vérkultusz e testvériségének tagjai a tradícióiknak megfelelõen, templomnak nevezték. A városiak viszont romkocsmaként ismerték a helyet. Régebben akadt dolgom velük, mert egy igen radikális nézeteket valló és önös érdekeket követõ vezetõjük volt. - Inkább viselkedett sorozatgyilkos módjára, mint beavatottként. - A helyi Vének tanácsa a rendem segítségét kérte az ügyben, így kerültem velük elõször kapcsolatba. Lévén, hogy én voltam a fent említett rend egyetlen helyi képviselõje. Rám hárult a feladat, hogy szépen csendben megoldjam a problémát. Sikerült egészen elegánsan megoldanom a problémát. A mostani vezetõnek segítettem puccsot végrehajtani. A Vének pedig szépen csendben átkísérték a régi fõpapot a túlvilágra. - Vagy jó hangosan, de mit számít. A törvény az törvény. - Már jó ideje béke volt körülöttük. Nem öltek embereket válogatás nélkül, nem raboltak szüzeket a szertartásaikhoz. - Hiszen nem minden szertartásuk igényel emberáldozatot. - Többnyire beérték a rituális módon önként adott vér használatával. Észak rózsái csak olyan áldozatot ajánlhatnak fel istenségeiknek, aki önként vállalja a halált, hitének tanúságtételeként. Szorgos munkával és hittel a szívükben tették a dolgukat. Szolgálták a Smaragd tornyot. Kettõs életet éltek, mint mindannyiunk, kerülve a felesleges bonyodalmakat. 

Legnagyobb megdöbbenésemre a kocsma zárva volt. Se zaj, se fények. A megszokott tömeg is hiányzott. A kidobók pedig sehol. Az utcafelõli kerthelyiséghez vezetõ lépcsõt egy lánccal zárták le, amin egy tábla lógott, rajta a felirat: 

„Technikai okok miatt határozatlan ideig zárva.”

Különös érzés kerített a hatalmába. - Mi van velem? Csak nem félsz ébredt bennem? - Ugyan hetek óta nem jártam a környéken, és a kocsmában sem jártam már pár éve, de azért furcsa volt, hogy zárva találtam a helyet. Felújítási munkálatoknak nyomát sem láttam, és nincs az a csõtörés, amit ne lehetne egy-két nap alatt megjavítani. A jól megszokott hörgõs-morgós-visítós metal koncertek és az utána tartott tivornyák elmaradását pedig nem szenvedhette sokáig a helyi vendégkör. - A táblát nem ma rakták ki. - Hiszen, ha nemrég akasztották volna oda, akkor ott lett volna néhány méltatlankodó vendég. - Kicsit lassan jött a felismerés. - Elindultam a bejárat felé. Erõteljes borzongás rázta meg a testem, amikor átléptem a szentélyt védõ mágikus kört. A lépcsõ legfelsõ fokáról jól látszott az ívelt, tölgypadlókból készült, hatalmas, vasalt ajtó. Ódon cégér lógott felette. Ágas-bogas fémpálcákból rakott fészek himbálózott láncra akasztva, amin egy lemezbõl domborított vadkacsa üldögélt. A tavernát közel háromszáz éve nyitották Récefészek néven. Manapság mindenki „Bádogkacsa”ként emlegette, holott a neve nem változott. Lenyomtam a kovácsoltvas kilincset. A kinti láncon himbálózó felirat ellenére a bejárat nyitva volt. - Köszi, Fõnök! - Adtam hálát a teremtõnek. Örültem, hogy nem kellett betörnöm, vagy átpréselnem magam egy szûk nyitva felejtett ablakon. Bent félhomály és masszív, állott kocsmaszag fogadott. Hallgatóztam egy ideig. - Néma csend. Vajon mi történt itt? - Vártam néhány másodpercet, amíg megszokta a szemem a bent uralkodó fényviszonyokat, majd elindultam befelé. A kocsma az ürességet leszámítva olyan volt, mint mindig. Az elõtérbõl három helyiség nyílt, a koncertek megtartására használt nagyterem jobbra, a pult és a kocsmarész balra, szemben pedig lépcsõ vezetett le egy régi pincébe. 

Gyenge fény áradt a lejáró irányából, ezért arra vettem az irányt. Lefelé haladva jobban szemügyre vettem a falakat borító motívumokat. A jelentéktelen firkálmányok között nagy precizitással festett jelképek sorjáztak, szabályos vonalakat alkotva. Ezek alig láthatóan a padlón is folytatódtak. Az avatatlanok számára a falakon lévõ rúnák és jelképek csak szimpla dekorációnak tûnhettek. Ellenben egy beavatott számára a hely õrzõinek hovatartozását jelezte. Természetesen komoly mágikus erõt is rejtettek magukban. Szükség esetén, a papok bármelyike, akár egyetlen szó kimondásával is igen erõs védelemmel ruházhatta fel a bent tartózkodókat. 

Az élet tornyának ezen szentélye csak egy volt a hét közül, ami a városban épült. A templom eredete régi, elfeledett idõkbe nyúlik vissza. Egy pinceépítéskor talált barlangot alakítottak át a saját céljaiknak megfelelõen a rend szolgái. Ez még a város alapítása elõtt történt. Egy fogadó állt a bejárata fölött, ami a város fejlõdésével elõbb bordéllyá, majd kocsmává avanzsált.

A szentélybe a biliárdteremként funkcionáló pincehelyiségén keresztül lehetett bejutni. Csak az asztalok feletti lámpák világítottak, így nem látszott rendesen a hatalmas, boltíves mennyezet. A falak mentén padok és asztalok sorakoztak. Nem volt polc vagy kandalló mögé rejtett titkos átjáró, csupán egy egyszerû ajtó a szemközti falon, két dákótartó állvány között. Rajta egy „Privát ” feliratú táblával. Sem a zár, sem a szárfák nem voltak trükkösek. A kilincs annál tréfásabbra sikeredett. Kinyújtottam felé a kezem, éreztem az azt átjáró erõt. Megszólítottam a varázslatot és az ajtóra rótt láthatatlan jelek lilás fénnyel felragyogtak. A kallantyúba egy igen erõs befolyásoló átok rúnái voltak alig láthatóan belevésve. Ha egy illetéktelen személy próbált volna bejutni, hamar elmenne volna tõle a kedve. Még rám is kellemetlen hatást gyakorolt, amikor megfogtam. Benyitva egy íves boltozatú, enyhén lejtõ folyosón találtam magam. A háromlépésnyi széles járatban valamivel távolabb fáklya lobogott egy falikarba tûzve. Elindultam befelé. Az õsi kõfalon egymást követték a fáklyák és a köztük elhelyezett rúnákkal telirótt kõlapok.  Ezeken az õsi véseteken az élet tornyának legendáit és hagyományait foglalták írásba. A pislákoló fáklyafény és a füst a régmúltat idézte vissza. 

Óvatos léptekkel haladtam egyre mélyebbre. A mennyezet alatt terjengõ füsttõl elnehezült levegõ ellenére furcsa illatot éreztem. A titkos szertartási terem felé haladva ez szaggá erõsödött. A tömjénfüst keveredett egy olyan jellegzetes aromával, ami hegesztéskor és elektromos ív keletkezésekor marad hátra. Már nagyon régen nem éreztem ilyet. A hosszú járatból néhány méterenként hosszabb-rövidebb oldalfolyosók nyíltak, amiknek a végét masszív ajtók zárták le. Be-bepillantottam mindegyikbe, de nem érzõdött, hogy valaki használt volna mágiát valamelyik lezárt helyiségben az elmúlt néhány órában. Követtem tovább az orromat az ódon épület alatt elterülõ, nagy kiterjedésû alagútrendszerben. Minél mélyebbre hatoltam, annál erõsebben érzõdött a nemrégiben használt varázslatok lassan terjengõ és egyre hamvadó energiája. Ez a láthatatlan köd nyomasztóbb volt, mint a félhomály és a kesernyés füst, ami betöltötte a helyet. A falak távolodni kezdtek egymástól, és a megmunkált, falazott részeket víz által koptatott sziklák vették át. - Valahol itt kell lennie a szentélynek. -  Ezelõtt még soha nem jártam idelent. Lenyûgözött a hely mérete, egyszerûen hatalmas volt. Valamivel távolabb egy udvaronc holttestébe botlottam. Közelebb érve felismertem: az egyik kidobó volt az. Hatalmas termete ellenére elhajított rongybabaként hevert a padlót borító kõlapokon. Pár lépéssel odébb egy nõi holttest hevert. Felhasított torkán korom éktelenkedett, a haja pedig szinte teljesen leégett. A füstbe égett haj és hús szaga vegyült. Csak néhány lépést óvakodtam tovább és egy újabb tetem hevert a padlón. A mellkasán lévõ égés és a vér hiánya arról tanúskodott, hogy ugyanúgy mágia végzett vele, mint azokkal, akik mellett eljöttem. Körben a falikarokon itt is fáklyák lobogtak, elnyúlt árnyakat festve a padlóra és a falakra. Az oltárterembe lépve körben mindenütt a pusztító csapások nyomai látszottak. Fájdalomtól eltorzult arccal, kicsavarodott végtagokkal, hatalmas égett sebekkel borított halottak hevertek körös-körül. Ismerõs arcok fájdalomba és rémületbe merevedett ábrázattal, üveges tekintettel bámultak a semmibe. Az oltárként szolgáló hatalmas monolit lábánál három nõi test hevert arccal lefelé. Az egyikük testét fehér, vértõl és koromtól szennyezett gyolcsruha fedte. - Emberáldozat! Mire készültetek ti itt? - Éppen meg akartam nézni életben van-e még valamelyikük, amikor az egyik oldalfolyosóról egy vérmocskos arcú vörös hajú leány lépett elõ. 

Eltartott néhány pillanatig, hogy felfogjam, õ a csapos és egyben az egyik a hét vérpap közül. A szívdobbanásnyi tétovázásom kis híján komoly bajba sodort. A lány téboly közeli állapota miatt nem ismerhetett fel. Alighogy észrevett, apró lila villámok kezdtek cikázni a keze körül és azok kezdtek gömböt formálni a tenyere felett. A megidézett varázslat egy szempillantás alatt elillant. – Átkozott nagy szerencsém volt, mert az a csapás még engem is hazavágott volna, de rendesen. – Szinte ugyanabban a pillanatban a lány térdre rogyott. Piszkos arcán hatalmas könnyek csorogtak, de a szemében büszkeség és harag lángolt.

- Ölj meg te mocsok! Végezz velem is! - Minden erejét összeszedve felállt és széttárta a kezeit.

- Gyöngy, nem akarlak bántani. Segíteni szeretnék. Én vagyok az, Kérgeskezû. - Az elsõ találkozásunk óta így nevezett. Valamiféle gyerekkori emlék miatt oda volt a vásott tenyerekért.

- Te, te vagy az? Tényleg te vagy az? - A harag lángjait lassan a felismerés és remény könnyes ragyogása váltotta fel a szemében.

- Igen, én.

- Ismerem a hangod. - Aprócska mosoly jelent meg vékony ajkain. Pislogni kezdett, majd hatalmas könnyek buggyantak ki a szemébõl. Újra könnyzuhatag kezdte mosni a vért és a szennyet elgyötört, keskeny arcáról.

- Segíteni szeretnék. Van itt még valaki? - Odaléptem hozzá, a vállára próbáltam tenni a kezem. Elsõre összerezzent és félre próbálta lökni a karom. Kicsiny kezével megérintette a tenyerem, majd a könnyein keresztül rám nézett.

- Kérgeskezû. - Megragadta a bal kezem, próbált bennem megkapaszkodni. Éreztem, hogy képtelen állva maradni. Teljes testében reszketett, amikor leültettem a padlóra. Újra zokogásban tört ki. 

- Sírj csak, sírj! Nyugodj meg, a veszély már elmúlt.

- Meg…meg…megölte õket, mind. - Járatta körbe tekintetét társai maradványain. - Õt pedig levágta! Levágta, mint egy állatot. - Dadogta zokogva. Az orrából vér szivárgott. A sikertelenül megidézett varázslattal terhelte túl a testét. Kezdte teljesen elhagyni az ereje, már alig bírta tartani a magát. Vékonyka ujjai lassan kicsúsztak az ujjaim közül. - Lemészárolta, mert nem hajolt meg a hetedik akaratának.

- Nyugalom!  - mondtam nyugodtan. A tenyeremet a homlokára téve, egy gyengéd energiahullámmal az eszméletlenség békéjébe taszítottam. - Aludj! Az elméd most nem alkalmas az emlékezésre. – Összetekertem egy földre esett terítõt és a feje alá tettem.

További túlélõt keresve elindultam azon az oldalfolyosón, amin a lány elõbotorkált. Az egész járatrendszert és a nagytermet átjárta az a fura, szúrós szag, amit a kapu megnyitásakor keletkezõ villámok hoznak létre. A füstölõk, égett hús és haj szagával keveredett jellegzetes aroma és a látottak olyan emlékeket ébresztettek bennem, amiknek nagyon nem örültem. A járat egy másik terembe vezetett. Itt tartották a szertartásokon használt kellékeket. A helyiség közepén aztán megláttam õt, akit a templom élére segítettem. A mellkasán hatalmas seb tátongott, mellette a földön egy kard hevert a lassan alvadó vértócsába hajítva. A sarokból nyüszítésre emlékeztetõ halk sírás hallatszott. Egy felborult szekrény mögött két fiatal lány kapaszkodott egymásba remegve. A rejtekhelyet egyértelmûen a félelem kényszere szülte. Kezükben egy-egy szertartási tõrt szorongatva. Ez ugyan nem védte volna meg õket semmitõl, de a félelem furcsa dolgokat mûvel az emberrel.

- Tegyétek le a tõröket, nem bántalak benneteket! Az, aki elõl elbújtatok, pedig már messze jár - legalábbis erõsen remélem. Folytattam magamban a mondatot. Most nem hiányzott volna egy összecsapás, tanúk elõtt meg pláne nem. - Elviszlek benneteket egy biztonságos helyre, ott kipihenhetitek magatokat a nõvéretekkel együtt.

- Bi-bi-biztos, hogy nem bánt minket? - bugyogott ki a kérdés a fiatalabbnak tûnõ lányból a sírással egy idõben. - Mi nem akarunk magával harcolni. Nem is tudnánk. Teljesen kimerültünk a szertartás elõtti böjtben és a védõvarázslatok megidézésétõl.

- Gyertek velem! - Mondtam olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam, és felsegítettem a két lányt a földrõl. - Indulnunk kell!  Tudtok egyedül járni?

- Igen. - Nyöszörögték szipogva. - Igen.

A két lány mezítláb botorkált utánam, a folyosón. A szentélybe érve kis híján összeestek a szörnyû látvány láttán. Felnyaláboltam a földrõl az eszméletlen lányt. Nem kellett erõlködnöm, mert Gyöngy sokkal könnyebb volt, mint gondoltam.

- Indulnunk kell! - Szánalmas látványt nyújtott a két papnõ. Nem voltam benne biztos, hogy kijutnak a saját lábukon. Nagy nehezen elindultak. 

Leszegett fejjel vánszorogtak kifelé. Percekbe telt, mire kiértünk a kocsimhoz. Betessékeltem õket az autóba. Gyöngyöt pedig az elsõ ülésre ültettem. Mielõtt én is beszálltam volna, még telefonáltam egyet. A hívást nem fogadta az, akit kerestem, ezért sebtében küldtem egy „Sürgõsen hívj vissza!” üzenetet. Korallnak üzentem. Egy jó ismerõsömnek, aki segítségemre lehetett a templomban történtek nyomainak eltüntetésében. Nem késlekedhettem, ezért bepattantam és egy percen belül már száguldottam is velük a városon keresztül. Csak egy helyet ismertem a városban, ahova mehettünk. Tudtam, hogy Mamó befogadja a kóbor macskákat. - Õ nevezte így a pórul járt, vagy menekülni kényszerülõ beavatottakat. - a legjobb menedék. Ott biztonságban lesznek. Amikor odaértünk, már kint állt a tornácon, és a fejét csóválta.

A másik két lány is elaludt a kocsi hátsó ülésén. Becipeltem õket a biztonságot jelentõ kertvárosi házba. Mamó langyos, levendulaolajos vizet hozott és megmosdatta õket, majd régimódi hálóinget adtunk rájuk. Némán és gyorsan tettük a dolgunkat, csak öreg barátnõm nagy sóhajai törték meg néha a csendet. Hamarosan elõkerült néhány aprócska csokor szárított növény, egy kék és egy fekete gyertya. A boszorkány ajkai néma szavakat formáztak, miközben meggyújtotta a kormos kanócokat. Az apró csokrokat a lángba tartotta, majd a füstjüket egyenként a papnõk arcába fújta. A praktika szinte azonnal hatott, mert a reszketésük megszûnt. Magukra hagytuk õket az álmaikkal. A nappaliban ültünk szótlanul, mindketten a közelmúlt eseményeit emésztettük csendesen. A lányok olykor-olykor összerezzenve aludtak az ágyaikon a szomszédos szobában. A félig nyitott ajtón idõnként motyogás hallatszott ki. A ráolvasásnak köszönhetõen viszont elég távol jártak ahhoz, hogy ki tudják pihenni magukat.

- Nyugodj meg Fiam, itt nem eshet bajuk. Ha, akarták volna, akkor ott helyben megölhették volna õket. De nem tették. Ami roppant mód furcsa és komoly kérdések sokaságát veti fel. – törte meg a csendet Mamó. A homlokát ráncolva nézett maga elé. Nem kellett az elméjébe néznem, hogy tudjam, õt is ugyanaz a kérdés foglalkoztatja, mint engem. Most látszott csak igazán, hogy eljárt felette az idõ. Az élet árkokat szántott az arcára, a haja inkább volt fehér, mint szürke. Vékony lett és törékenynek látszott. A tartása viszont még mindig egyenes volt. A keze kicsit reszketett és az erek erõsen kidomborodtak a kézfején az elvékonyodott bõr alól. A folyton éber tekintete most egy irányba révedt. Látszott, hogy valahol messze jár. A gondolataiban távoli életek emlékeit kutatta fel.

- Te is úgy gondolod, hogy ez több egy a szokásos támadásnál? 

- Nem gondolom. Tudom, hogy így van. - Egy amolyan “törd a fejed édes fiam” pillantást vetett rám.

- Ezt úgy érted, hogy...

- Igen. Semmi értelme annak, hogy életben hagyták ezt a három lányt. - válaszolta meg a befejezetlen kérdésemet. - A hetedik szolgái gáncsolnak, beszerveznek, kémkednek, és utána zsarolással szerzik meg azt, amit akarnak. Õk mindig nagyban játszanak. Mindezt felesleges tanúk nélkül.

- Ez nekem is leszámolásnak tûnik. - Magam elé bámulva vakartam a képemet borító borostámat és vártam a szikrát. Mamó felállt, a konyhapulthoz lépett és a kávégépre mutatott. Bólintottam, hogy kérek. A masina halk zúgására valamelyik leányzó halk, érthetetlen motyogással reagált. - Nem tudom, mit gondoljak, hiszen a megtévesztés mestereirõl van most szó. 

- Mi a csontok tornyát szolgálva úgy ismerjük a múltat, mint a tenyerünket. - Fordult felém a kész kávéval a kezében. Éppen csak annyi idõre hallgatott el, amíg a kezembe nyomta a bögrét, meg sem várva a köszönetet folytatta. - Az, aki ismeri a múltat, és annak rejtett titkait az elõre láthatja a jövõt. Ilyesmire a klánok és testvériségek múltbéli háborúi során került sor. A fekete halál idején és a nagy háborúk alatt a hetedik szolgái mindig megpróbáltak teret nyerni a világban, de most viszonylagos béke van. Ezzel az üggyel valami valóban nincs rendben. 

- Arra gondolsz, hogy valaki esetleg tornyok közötti háborút akar kirobbantani? Az egyenlõ lenne egy újabb világégéssel. Ez számomra teljesen érthetetlen. - csóváltam a fejem, mielõtt belekortyoltam volna az italomba. - Kinek származhat ebbõl haszna?

- Minden kornak megvannak a haszonlesõi. Fiam, azok a rohadt keselyûk mindig ott köröznek a világ felett. - A tekintete komor volt és hideg. Szavai hallatán nekem is ugyanazok a baljós képek villantak fel a múltból, amik neki. - Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy most telik le a hétszer hét év és utána a kovácsok kezébe kerül a mozgatás joga. A váltás után majd hét évszázadig õk fognak vetni és aratni. Erõs a gyanúm, a hetedik megpróbálja újra magához ragadni a hatalmat, mint egykoron. Az öreg malomkerék fordultával szinte mindig próbálkoztak.

- Szerinted újra a farkába harap a kígyó és ez csak egy sötét kor eljövetelének elõszele?

- Meglehet Fiam, meglehet. - elhallgatott.

Csendben ültünk a kérdéseinkkel és megannyi komor gondolattal. Egyre csak cikáztak a tudatunkban. - mint valami béna kérdezz-felelek. - Minden válasz zagyva, elõzõ életekbõl hozott emlékképek sokaságába rejtve zúdult az elménkre. A csendet csak a szobából kihallatszó lassú, ütemes szuszogás és egy idõnként a lámpaüveg búrájában vergõdõ szender halk neszei törték meg. Volt, hogy a csészéinket fürkésztük, mintha abba rejtették volna a válaszokat.

Jó negyedórát töltöttünk némaságba burkolózva, amikor a zsebemben elkezdett rezegni a telefonom. Úgy elmerültem az elmém ingoványában, hogy a hívást bontották, mire elõkapartam a készüléket.

- Mi történt? Ki keresett?

- Korall. Gondoltam, tõle kérek segítséget. - A kijelzõn az õ neve jelent meg egy fehér keretben. Újabb rezgés, ezúttal rövidebb. Üzenet érkezett. - Azt írja, most nyugodtan hívhatom, ha megfelel.

- Akkor hívd! Mire vársz? Esetleg adjak egy írásos engedélyt? - pirított rám.

- Máris visszahívom. - Felkászálódtam és kimentem a teraszra, nehogy felébresszem a lányokat.

- Nyakunkon a baj Tûztartó. Szedd már össze magad! - szólt utánam.

Korall a harmadik csörgés után felvette. Tömören elmondtam neki, hogy mi történt a szentélyben. Nagyon lényegre törõ beszélgetést folytattunk. Némely mágust a birtokában lévõ tudás látszólag az átlagosnál is ridegebbé tesz. Korall is ezek közé tartozott. Az élet és a halál számára csupán egy volt a lét adta tapasztalások közül. Az elmondottakon meglepõdött ugyan, de nem ragadtatta el magát. A tõle megszokott, már-már idegesítõ tárgyilagossággal fogadta a híreket. Ha táplált is érzelmeket rendtársai irányában, nem adott hangot neki. Hûvös nyugalommal közölte, hogy a szolgálatomra lesz és biztosított afelõl, hogy a lehetõ legnagyobb gondossággal fognak eljárni. Megígérte, hogy azokat a halottakat, akiknek a családja tisztában volt egy beavatott kötelezettségeivel és azok minden velejárójával, õket elhamvasztják, és a maradványaikat visszajuttatják a hozzátartozóiknak. A többiek hamvait méltó módon eltemetik. Ez azt jelentette, a maradványaikat a szentély szikláiba zárják és utolsó tettüket a falakba vésik. Ha végeztek a támadás nyomainak eltüntetésével, a bejáratot lezárják és az a Vének tanácsának vizsgálatáig úgy marad.

Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy rám vár ez a feladat. Pont ezért választottam Korallt segítségnek, mert a klánját eskü kötötte a rendünkhöz. Ráadásul a klánja szintén az élet tornyát szolgálta hûségesen már évszázadok óta. Nem akartam kívülállókat bevonni, mert a jelenlétük felesleges bonyodalmakat okozhatott volna. Ha, valaki a tornyok közti viszályt akarna szítani, ez kapóra jönne neki. Az idegenek beavatkozását bárki ürügyként használhatná, ha valóban a háború kirobbantása a cél.

Egy cseppet sem javult a hangulatom a telefonbeszélgetést követõen. A rám váró nyomozás veszettül nehéznek ígérkezett. A hogyan az nagyjából világosnak látszott. A miért ellenben egy sokkal kacifántosabb kérdés. Az elkövetõrõl remélhetõleg többet fogok tudni, ha a lányok jobban lesznek. A felbujtót megtalálni viszont sokkal-sokkal nehezebb lesz. Az elmém egy távolinak tûnõ zugában már szólt a vészharang. Éreztem, hogy valaki a háttérbõl olyan vihart készül kavarni, ami nagyon megváltoztatja a világot. Egy hirtelen fuvallat megzörgette a tornácon felakasztott szélcsengõket. Üveg és kerámia cserepek csilingeltek körülöttem, egy patak hangját kölcsönözve a kerten átsurranó levegõnek. Megborzongtam, a terhes gondolatokat leráztam magamról és visszamentem a házba.

Mamó résnyire nyitott szemmel ült és egy ujjperc csontokból készült imafüzért morzsolva imádkozott. Ajkai némán formálták a szavakat. A két gyertya, amit a papnõk ráolvasásánál használt, most egy kicsinyke oltáron égtek a szoba túlsó felében. Az apró lángnyelvek  irreálisan hosszúra nyúltak az idõs Barátném által megmozgatott energiák hatására. Az istenség számomra teljesen ismeretlen volt, akinek a szobra a házi szentélyen  állt, és akihez az ima szólt. Csupán abban voltam biztos, hogy az elsõk nyelvén  szól a teremtõhöz. Csendben leültem és figyeltem, amint teszi a dolgát. Ámulatba ejtõ volt megtapasztalni, ahogy az a temérdek, emlékektõl és a múlt árnyaitól szennyezett energia áramlik Mamó felé, aki úgy szívta magába azt, mint egy fekete lyuk. A hátamon futkározott a hideg és minden szõrszál égnek meredt a kezemen, amikor bekövetkezett a kiáradás.

- Fiam, mit bámulsz úgy? A kötelesség még az én koromban is kötelesség. - A szemei úgy ragyogtak, mint egy kisgyereknek. - Tudod te jól, ezek a gyakorlatok, nem csak az élet vizét tisztítják meg, hanem magát a beavatottat is. Úgyhogy csukd be a szád, vagy használd beszédre! Mondd, mit sikerült intézned!

- Korall és az emberei mindent elrendeznek, még az éjszaka folyamán. A halottakat elhamvasztják, és sziklába zárják a maradványaikat, ahogy a szokás megköveteli.

- Jó, ez így jó lesz. - Félrebillentette egy kicsit a fejét és maga elé meredt. Szinte láttam, amint a fejében egy aprócska kis könyvtáros szaladgál ide-oda és pakolgatja a hatalmas kódexeket.

- Tudod, ki kellene találnunk valamit a felesleges bonyodalmak elkerülése végett. - folytattam.

- Úgy látom, végre elkezdtél gondolkodni. Hallgatlak.

- Szükségünk lesz egy hihetõ sztorira, amíg nem tudunk valami biztosat.

- Te át akarod verni a Véneket? - mért végig hitetlenkedve.

- Ez meg sem fordult a fejemben. Sõt, fel akarom õket használni a porhintéshez.

- Mibõl lesz a cserebogár? - sikerült meglepnem. - Mégis, hogy tervezed? Nem holmi leányiskolásokkal van dolgod.

- Arra gondoltam, bevethetnéd a befolyásodat az öreglányoknál. - Mamó egy szempillantás alatt átnyúlt a köztünk lévõ asztal felett és pofon vágott.

- Remélem, tudod miért kaptad? Most pedig, hogy az utolsó komposztrög is kihullott a füledbõl. Figyelj rám, mert csak egyszer fogom elmondani az innentõl érvényes szabályokat! Most van csak igazán szükségünk egymásra. - Bökte meg a mellkasom a mutatóujjával, közben a szemei szinte szikrákat szórtak.

- Én hülye! Tudhattam volna, hogy figyeled a gondolataimat.

– Úgy bizony. Megkíméllek a következõ pofontól. A nõvéreimrõl beszélsz, úgyhogy válogasd meg az ötleteidet. Nem vagyunk a játékszereid, kölyök. Én már akkor is itt jártam, amikor a rended még nem is létezett. Ha, szerepet szánsz nekem ebben az ügyben, akkor légy velem õszinte. Ne kelljen többet az elmédben turkálnom.

- Csak egy kósza ötlet volt. Bocsánatot kérek. - Égett az arcom. Nem igazán a pofontól, hanem inkább a szégyentõl.

- Egy. Ha, kérdezlek, te õszintén válaszolsz. Kettõ. Ezentúl minden lépést egyeztetünk. Három. Csak a legvégsõ esetben engedheted szabadon a benned lakozó sötétséget. Ha, ez így nem felel meg neked, akkor állj fel és menj innen. - Visszaereszkedett a fotelba.

- Megfelel. - Azt sem tudom, hogy egyáltalán jött-e ki hang a számon abban a pillanatban.

- Na, most, hogy tisztáztuk a szabályokat, meséld el szépen, mit láttál a templomban!

Jó fél órába telt, mire tövirõl hegyire mindent elmeséltem. A templomban látottak felidézése megerõsített abban a hitemben, hogy egyetlen támadó követte el a mészárlást. Mamó idõnként hümmögött, vagy csóválta a fejét, de nem vágott a szavamba. Megosztottam vele a magányos támadóval kapcsolatos elméletemet is, miszerint az elkövetõ egy lehetett az Arctalanok közül. - Nevezik õket Névteleneknek is. - A bérgyilkossal kapcsolatos elképzelésem szemmel láthatóan idõs Barátném is osztotta. Elmondtam, hogy a lányok is egy elkövetõt láttak.

- Akkor ezt egy elfajult bérgyilkosságként fogjuk tálalni a Véneknek. - Mamó egy aprócska bólintással nyugtázta a saját szavait. Még hümmögött is egy kicsit hozzá.

- Én is valami hasonlón gondolkodtam idefelé. A lányokat pedig azért hagyták életben, hogy a félelmükkel megfertõzzék a közösséget. Ezzel nehezítve a nyomozást. - Essen bele a rohadás az ilyenbe!

- Ez így mûködhet, de egy szertartásra lecsapni igazi szentségtörés. Már több száz éve nem került sor hasonlóra. Hogy békeidõben egy Arctalan csapjon le egy templomra, ez gyalázat! - Az arcára kiült a mélységes megvetést.

- Az szinte normálisnak mondható, hogy kerékbe törjük egymás terveit, és idõnként orgyilkost küldünk egymás hálótermébe, de ez most más.

- Most, hogy mondod ez valóban nem jellemzõ. - Két ujja közé csípte az alsó ajkát, és egy rövid ideig a mennyezetet fürkészte, mielõtt folytatta. - Ezt fogjuk felhasználni a fedõ sztorihoz. A hetedik lehetséges szerepét pedig, csak a Vénekkel osztom meg.

- Ezek szerint segítesz nekem a porhintésben.

- Igen, te arcátlan kölyök.

- Köszönöm Szépen! Nagyon hálás vagyok mindenért.

- Vagy kérni, vagy bízni tanulj meg végre! Nemcsak csatlósok és lekötelezettek léteznek, hanem barátok is. – ez ijesztõ. Jobban ismer, mint szeretném. - Megteszem a szükséges lépéseket.

- Igyekszem.

- Na, térjünk nyugovóra, holnap hosszú napunk lesz. Valami biztonságos helyre kell vinned a lányokat.

- Jó éjt!

- Jó éjt!

Nem jött igazán álom a szememre, csak forgolódtam a kanapén. Végül bóbiskoltam pár órát. Karikás szemekkel vonszoltam ki magam a konyhába, varázsoltam egy kávét - Kell egy ilyen ketyere a régi filteres kacatom helyett. - és kimentem a teraszra. A kertet pont ilyennek képzeltem el, amikor majd két évtizede megépítettem. Mamó volt az elsõ a városban, aki kertépítéssel bízott meg. A látvány, ami elém tárult kellemes érzéssel töltött el. Harmóniára törekedtem és sikerült. - Persze ehhez fontos a szakértõ ápolás, amit õ biztosított. Gondoskodás nélkül a kert épp úgy elvadul, mint a világ. Éreztem, Mamó engem néz a konyhából. Nem kellett boszorkánypraktikával élnie, hogy tudja, mi jár a fejemben. Tudta jól, a növényekhez és az állatokhoz jobban viszonyulok, mint az emberekhez. Sokszor elgondolkodtam már rajta, melyikünk is figyelte a másikat az évek során.

- Jó reggelt! Egész éjszaka fent voltam, és figyeltem az eseményeket. Minden rendben zajlott a templomban, a Smaragd torony szolgálói mindent elhoztak, ami veszélyes lehet. - A hangja szomorú volt és beszéd közben nagyot sóhajtott. - A várostól északra úgy száz kilométerre a hegyekben van a lányok testvériségének legközelebbi temploma, szerintem oda kéne õket vinned.

- Jó reggelt! Köszönök mindent.  Ahogy felkeltek, megbeszélem velük és indulunk. A csomagokat az elõtérben elnézve Korall emberei elhozták a holmijukat. - A szerény pakkokat figyelve még mindig megdöbbentett, hogy milyen egyszerû életet él a legtöbb magunkfajta.

- Igen, úgy egy órája hozták meg a holmijukat. Mikor akarsz velük beszélni?

- Majd odafele kikérdezem õket.

A lányok ébredéséig csak álltunk a teraszon. Gyöngy kelt fel elsõként, felébresztette a nõvéreit. Mamót meglátva mind a hárman térdet hajtottak és csendben elmentek mosakodni. Különös jelenet volt, de inkább nem kérdeztem semmit. Tudtam, hogy idõs Barátném nagy tiszteletnek örvend a beavatottak között, de ez a jelenet elég középkorinak hatott. Õ nem szólt, csupán bólintott. Bement megterített és ételt rakott az asztalra. Végezetül készített egy kanna, gõzölgõ gyógyteát. Miután végzett újra kijött a teraszra. Intett, hogy kövessem a kertbe. Lementünk a tornácról és csendben elindultunk a virágágyásokkal szegélyezett járdán. Némán lépkedtünk és szerintem mindketten az elõttünk álló bonyodalmakra gondoltunk. Gondoltunk rá, de lehet, hogy csak egérutat kerestünk a kutyaszorítóból. Én biztosan, mert ha igazolást nyer a balsejtelmünk, olyasmit kell tennem, amit nem tettem már jó néhány száz éve. 

- Ha eljön, az ideje megteszed, amit kell. - A fejembe látott.

- Mond te nem vagy véletlenül közülünk való?

- Nem, de láttam már magadfajtát csatában, és hidd el nekem, hogy nincs annyi élet, ami ezt kitörli egy lélek emlékezetébõl.

- Akkor háború volt. Remélem most idõben sikerül elejét venni. - elhallgattam.

A felemlegetett háború nem tartozott azon témák közé, amirõl szívesen beszélgettem. Túlságosan is eleven emlékeim voltak róla. Sok-sok éjszakán riadtam fel álmomból verejtékben úszva, amikor újraéltem a múltam eseményeit. Nagyon sok lélek útját vágtuk el örökre.

Mamó látva, hogy nem akarok a mondandójához hozzátenni semmit, témát váltott.

- Szerinted kivágassam a fûzfát a ház elõl? Talán jobb lenne a kilátás a hegyre. Szeretem nézni esténként az ottani házak fényeit.

- Ha, gondolod, kivágom valamikor. - Az említett fára függesztettem a tekintetem és nem mozdultam. Nem volt kedvem újra rágni a tegnapi gittet. A háború gondolatát pedig igyekeztem messze ûzni. Mamó magamra hagyott a kert közepén, a gondolataimmal. Visszament a házba. Nagy levegõt vettem, és elkezdtem összeszedni a kérdéseimet, amiket fel akartam tenni Gyöngyéknek.

Ezalatt, a lányok megfürödtek, felöltöztek és megették a reggelijüket. Gyöngy a verandán várt és megkérdezte, mik a további terveink. Röviden felvilágosítottam az éjszaka folyamán történtekrõl. – Hálásnak tûnt, de a bánat láthatóan marcangolta a lelkét. - Megkérdeztem, megfelel-e nekik az általunk választott menedék. Kiderült, õk is pont arra a helyre és közösségre gondoltak. Gyöngy szeme könnybe lábadt és bement a többiekhez. Az arcát törölgetve készülõdni kezdett. Nemsokára két társa is követte a példáját.

A gyors reggeli és készülõdés után útnak indultunk a hegyekbe. Amíg a városon keresztül értünk néma csend volt az autóban. A két fiatalabb papnõ a hátsó ülésen kissé kábának tûnt, de igyekeztek ébren maradni. A tükörbe pillantva láttam, hogy az arcukat fakóra festette a bánat és a szomorúság.  Gyöngy a gondolataiba temetkezve ült mellettem. Végül felém fordult.

- Kérgeskezû nagyon hálásak vagyunk neked, nektek a segítségért.

- Nincs mit, csak tettem, amit tudtam. - Rápillantottam és felismertem a kétkedést a tekintetében.

- Elmondanád nekünk, hogyan kerültél oda tegnap este? - szegezte nekem a kérdést. - Kérlek, ne érts félre, de vagy két éve nem jártál a Kacsában.

- Pont a közelben jártam, amikor láttam valami furcsa, ismeretlen jelenséget a templomotok felett. - Miközben kimondtam a mondatot, azon töprengtem, hogy elmondjam-e nekik ki vagyok valójában, vagy sem. Tudva, hogy min mentek keresztül, nagyon szerettem volna teljesen õszinte lenni, de inkább elhallgattam az igazságot. - A Kacsához érve, pedig láttam a táblát, de úgy éreztem, valami nagyon nincs rendben. 

- Az érdekel, miért és hogyan jöttél be a kocsmába. - Szinte éreztem, amint végigmért. A körmeivel kopogtatni kezdte a kartámaszt.

- A bejárat nyitva volt.

- Szóval, ott távozott az a mocsok. - Ez megmagyarázta, hogy miért csak egyszer csaptak le a fekete villámok. Ez akkor fel sem tûnt.

- Én nem láttam senkit távozni. - Gyorsan felidéztem, láttam-e valakit arrafelé. Az utca azonban teljesen néptelen volt. - A nyitott ajtót is nagyon furcsának találtam, ezért bementem. Odalent pedig megtaláltalak benneteket és a szerencsétlenül járt társaitokat.

- Elhiszem neked, hogy a segíteni akarás hozott a templomunkba tegnap. - A pupillája beszûkült és összevonta a szemöldökét, mielõtt folytatta. - Viszont azt mocsok rosszul tûröm, ha hülyének próbálnak nézni. Tudom jól, hogy te nem az, vagy akinek mutatod magad. Helyükön vannak a golyóid az biztos. És nem akármilyen képességekkel rendelkezhetsz, ha bejutottál hozzánk. Nekünk nem kell hazudnod. Minket nem érdekelnek a céljaid. - mondta határozottan.

- Köszönöm az elismerést! - Kicsit zavarban voltam. Nem készültem fel arra, hogy ilyen formában említik meg a rátermettségem. - Nagyon hálás vagyok a felmentésért.

- Mi is azok vagyunk. A nõvérünk is megbízott benned, nekem ez elég. Most pedig mond meg, mit akarsz tõlünk! - Lenyûgözött a határozottsága, tudta, mi a dolga. Készen állt, hogy vezesse és védelmezze a többieket. Szinte nyoma sem volt a megpróbáltatásoknak, amin keresztülment. Nemsokára méltó utódként veheti át Szirén helyét.

- Elmondanátok, mi történt tegnap? A legapróbb részletek is érdekelnek. Ha, esetleg felismertétek a támadó által használt mágiát az nagy segítség lenne.

Ezután, részletesen elmesélték, mi történt az elõzõ este. A támadó a papnõk számára felfoghatatlan erõvel bírt. A kapu megnyílása után a támadó és három lidérc rontott a templomra. - A lidércek olyan manifesztumok, amiknek a testét látható energia építi fel. Ezeket valószínûleg az arctalan idézte meg. - A lidércek teste szinte minden támadást visszavert vagy egyszerûen elnyelte azt. A bérgyilkos igazi mestere volt a tûznek és a villámoknak. Ráadásul az elméje erejével képes volt megbénítani az áldozatait. A fõpapnõt a saját kardjával vágta le úgy, hogy õ képtelen volt ellene tenni bármit is. Mindhárman azt mondták, hogy az egész támadás alatt egy férfi hangját hallották az elméjükben. A monológ elég hosszú volt, de a lényege nagyjából annyit tett, hogy aki megtagadja, a hetedik hatalmát az a saját gyarlóságát tagadja meg. Az elmondottakból bizonyosságot nyert számomra, hogy az elkövetõt kimondottan mágusok és boszorkányok megölésére képezték ki. A telepatikus úton közvetített üzenet viszont nem az õ mûve volt. Ezen a ponton még bíztam abban, hogy a hetedikkel kapcsolatos halandzsa csak elterelés. Bár egy csatamágiát használó arctalan, sem jelent semmi jót.

Az út jó kétharmadát megtettük, mire mindent elmeséltek, utána már csak némán ültünk a kocsiban. Azon morfondíroztam, hogyan kerítek elõ egy olyan mágiahasználót, aki szinte bárki lehet. Egy ilyen harcos bármelyik céh, coven, rend, testvériség vagy szekta tagja lehet. - Ezért is nevezik õket arctalannak. A tettes kilétét így nagyon nehéz lesz felfedni.

A templom ahová mentünk valójában egy farm volt, hatalmas birtokkal, és valahol a területen belül egy titkos szentéllyel. A helyi vezetõ egy idõsebb férfi volt, kimondottan örült a lányoknak, és biztosított róla, hogy jó helyen lesznek. A hely valóban alkalmasnak látszott arra, hogy folytassák a tanulmányaikat, és ha eljön, az idõ saját templomot alapítsanak vagy visszatérjenek. Elköszöntem tõlük, és már indultam is vissza a városba. A visszaúton azon tûnõdtem, hogy vajon hová vezet mindez.

A meditációm, - ha lehet egyáltalán így nevezni. - a végéhez közeledett. Újra átengedtem az elmém a külvilág érzékelésének. Minden lélegzetvétellel jobban és jobban éreztem, amint a hûs, páraterhes levegõ beáramlik az orromon és kitölti a tüdõmet. A belsõ némaságot, lassan felváltották az éji erdõ hangjai. Az elmélkedésemmel elértem a kitûzött célt így, amikor kinyitottam a szemem az elmémben már rendezetten álltak sorban az emlékeim. Minden apró részletet sikerült a helyére raknom és mindegyikhez volt egy megfogalmazott kérdésem is. Már csak azokat a személyeket kellett megtalálnom, akiknek feltehetem azokat. Az apró neszek, a Hold fakókék fénye, ahogy a hideg fém a hátamhoz ért és minden, amit eddig kizártam, most rázúdultak az érzékeimre. Egyenesen jól esett a hirtelen érzéki túlterhelés. Egyszerre hatott kijózanítóan es töltött el nyugalommal. Hideg fejjel és elzsibbadt lábakkal ültem a platón. Az órámra pillantottam, már elmúlt éjfél. - Na, ez jó sokáig eltartott. - Egy ág reccsenése ütötte meg a fülemet, majd közeledõ léptek zaja.

- Haver, már azt hittem, itt állhatok hajnalig. - hallatszott egy ismerõs hang a közelbõl. Valamivel távolabb egy ismerõs alak lépett ki a fák árnyékából. - Nem tudom, mi a fenét szeretsz ezen a helyen. Nincs itt az ég egy adta világon semmi, csak fák meg kövek. A panorámát meg egy csomó más helyrõl is élvezhetnéd.

- Látod Firkász, pont a fák meg a kövek miatt szeretek itt lenni.  Tudod, azok nem kérdeznek ostobaságokat. Egyébként, mióta figyelsz engem? - Felálltam a kocsi platóján és leugrottam róla. Nem volt túl jó ötlet, mert a lábamban még mindig hangyák ezrei szaladgáltak. Kezet ráztunk. Hátunkat a járgányomnak vetve kezdtünk beszélgetni.

- Itt dekkolok már egy ideje. - rövid hatásszünetet tartott. - Ha tudom, hogy ennyit kell várnom, hoztam volna elemózsiát, meg egy ekönyvet. - mondta széles vigyorral a képén. - Na, jó, úgy félórája érkeztem, de nem akartalak megzavarni. Nagyon úgy tûnt, hogy durván benne vagy valamiben. 

- Mondhatni. Eléggé elmerültem az elmém rejtett zugaiban. Bocs, hogy lezártam a sorompót, de most nagyon nem hiányzott, hogy bárki is kizökkentsen. Honnan tudtad, hogy itt leszek.

- A mester mondta, hogy vagy itt leszel, vagy ide fogsz jönni. Már messzirõl láttam, hogy ott ülsz a platón magadba szállva, ezért igyekeztem elrejteni a kisugárzásomat, ahogy tanítottad. 

- Fejlõdsz cimbora, ha nem szólalsz meg, észre sem veszlek. - megint úgy vigyorog, mint a vadalma.

- Kösz haver, ez most jól esett. Bevallom egy darabig kacérkodtam a gondolattal, hogy megijesszelek, amikor kilépsz a meditációból, de aztán - elhallgatott - mindegy hagyjuk. Egyébként azt üzeni öreganyánk, reggel keresd fel a fejleményekkel kapcsolatban. - terelte el a szót.

- Mi a francot akartál csinálni? - Nem akartam elmenni a hülyesége mellett szó nélkül.

- Hááát, megviccelni. - mondta, gyorsan hervadó vigyorral.

- Ember, te tuti nem vagy komplett! - mondtam színlelt haraggal a hangomban, mert pontosan tudtam mitõl ment el az ijesztgethetnékje. - Emlékszel még arra a nagy égésnyomra az északi gyaloghíd óváros felõli lábánál a fedett rakparton?

- Igen, megvan. Na és?

- Az a koromfolt valamikor egy csövi volt. A szerencsétlen meglepett egy rosszban sántikáló piromantát.

- Az meg gondolom odapirította a nyomorultat.

- Pontosan. Amikor a vének megkérdezték tõle, hogy miért csinálta, õ annyival tudta le a dolgot, hogy: “ Mindenki másképp ijed meg.” Remélem már érted…

- Kapizsgálom. - Valójában nem is sejtette, hogy milyen brutális meglepetésben részesítette volna a fekete láng ereje, amit a rendünk tagjai birtokolnak. Kiszolgáltatott helyzetben önálló entitásként védelmez bennünket. Szerencsére olyan kisugárzást is kölcsönöz, ami a legtöbb kíváncsiskodót távol tartja.

- Szóval milyen részletekre kíváncsi Mamó? 

- Gondolom a tegnapi üggyel kapcsolatos.  Különben is honnan a francból tudjam! Én csak a postás vagyok. Reméltem te majd mondasz valamit. - Láthatóan kezdett helyre billenni a lelkivilága. - Haveri alapon persze.

- Azért valamit csak mondott neked? 

- Ismered õt. Soha semmit nem köt az orromra.  Úgy bánik velem, mint egy taknyos gyerekkel.

Ilyen esetekben jött a show mûsor. Széttárt karokkal és eltúlzott gesztusokkal kezdett magyarázni, mint egy vendégségben mellõzött kisgyerek, aki valami csoda folytán szót kapott a felnõttektõl. Gyorsan elkaptam a csuklóját, jelezvén, ne lovalja bele magát a dologba. Idõnként idegesítõen színpadias tud lenni a cimborám, de mi így szeretjük. A többi hibájával együtt. Igazság szerint az egészségesnél valamivel kíváncsibb és az átlagnál vakmerõbb is a barátunk. Mindemellett, mindig hûségesen és megbízhatóan végezte a feladatát.

- Te, komolyan azt hiszed, hogy ez nálam beválik? 

- Na, jó! - Belátta, hogy nem tud kiszedni belõlem semmit, ezért csalódottan folytatta. - Mamó most a megszokottnál közlékenyebb volt és a lényeget azért megosztotta velem. Elég durva ez az ügy. Mi a rossebnek kellett õket lemészárolni.

- Az bizony. Szerencsére nem végeztek mindannyiukkal, de ez lehetett a terv része is.  Ráadásul a porhintésbõl is jutott rendesen.

- Arra gondolsz, hogy csak egy valakit akartak megölni? A többi szerencsétlen csak járulékos veszteség?

- Még az is lehet. - Nem örültem a gondolatnak, de kimondtam. - Talán az lenne a legjobb eset.

- Akkor most nyomozni fogunk? - Úgy tettem, mint aki nem hallotta a többes szám elsõ személyt.

- Jobb híján. 

- Haver ez ám a lehetõség! Most elõadhatod azt a kis bajszos magánhekust. - Eddigre teljesen elemében volt.

Még ebben a súlyos helyzetben sem tudtam rá haragudni, mert õ az a fajta, aki az oroszlán szájában is képes lenne viccet mesélni. Hatalmas elánnal tudta belevetni magát az ismeretlenbe. Ez valószínûleg azért volt így, mert õ egy „útra lépõ”. Ez azt jelenti, hogy ez lesz az elsõ beavatottként leélt élete.

- Valahogy úgy. 

- Mond, már hadrendbe álltak az apró szürke sejtek? Vagy a pucéran körbe kell ugrálnod a tábortüzet? Esetleg begombázol, mint a vikingek vagy a rénszarvasok? Ha gondolod, én szerzek egy dobot és irány a szellemvilág.

- Az eszem megáll tõled! Te nem tanultál eddig semmit? Amúgy meg honnan bánatból szeded ezt a sok marhaságot?

- Ne szívass már! Mondj már valamit haversrác, mert már a rosseb megesz. - úgy nyaggatott, mint egy neveletlen gyerek.

- A fontosabb kérdéseket már összeszedtem. Már csak le kellene vadászni valakit, akinek fel tudjuk tenni azokat. 

- Akkor jó kopókra is szükségetek lesz. Nekem pedig legendás a szimatom.

- Valóban jó orrod van, a bajt mindig megtalálod. Még hányszor szeretnéd kísérteni a sorsot?

- Kérdezed ezt te, aki pontosan tudja, hogy úgyis vissza kell jönni ide mindenkinek néhányszor.

- Ne keresd a bajt! Ha elpatkolsz, nem sok hasznodat fogom venni.

- Én nem keresem a balhét. Talán az izgalmakat, - hüvelyk és mutatóujját parányi résnyire tartva egymástól folytatta – egy kicsit.

- Firkász, nem jut eszedbe valami egy toronyház tetején reszketõ kölyökrõl?

- Banyek az nem az én saram volt. Most nem lenne olyan könnyû dolgod, mert már nem vagyok zöldfülû.

Akkor és ott, az ügy kezdetén nem mondtam meg neki, hogy egyáltalán nem volt vele könnyû dolgom az elsõ találkozásunk alkalmával. Firkász barátomnak igazán ritka képesség adatott, de csak késõbb ébredt rá a saját erejére.

- Természetesen szemmel látható a változás.

- Na, ugye? Haver, dörzsölt vagyok, mint mûanyagcsõ a fizikai kísérletben.

- Ha így állunk, akkor majd neked is találunk valami feladatot. - felcsillant a szeme. - Azt verd ki a fejedbõl, hogy megírod a történteket!

- Na, csak egy félhasábnyit? - Úgy nézett rám, mint kutya a kolbászra. 

- Nem.

- Akkor, esetleg regény?

- Talán. Feltéve, ha túléled.

- Én bármit. Tudod az a gaz, meg az istennyilának az esete.

- Bolond vagy. Na, pattanj be! Leviszlek a járgányodig és közben mesélek. 

- Csak a tények haver! Semmi halandzsa!

- Úgy lesz.

- Figyellek!

Én pedig belekezdtem.