2. Fejezet

Egy barátság hajnala

 

Bizony, a világunkat már nagyon-nagyon rég mágusok és boszorkányok csatározásai által vetett hullámok mozgatják. Sõt a történelem alakulásába is rendre belenyúlnak a háttérbõl. A befolyásuk ugyanúgy átjárja a világ minden zegzugát, mint az azt mozgató energia. Szóval, az árnyék játszmák figurái vagyunk több-kevesebb értéket képviselve a beavatottak kezében. Ezért, ha közénk keveredik egy egyszerû halandó, annak érdemes elérni, hogy õ legyen a legélesebb kés a fiókban. Különben nagyon hamar azon kaphatja magát, hogy éppen sorban áll a lelke a visszatérésre várva.

Miért nem ezzel kezdtem? - A kérdés jogos. - Mert igyekeztem felkelteni a figyelmedet úgy, hogy közben nem zúdítom rád azonnal az fentieket. Firkász vagyok és ez nálam amolyan zsigeri dolog. Mondhatni szakmámból eredõ megszokás. Azért ne gondold, hogy igazi újságíró vagyok. Szerkesztõséget is csak akkor látok belülrõl, ha nagyon muszáj. Én, a rendem egyik bárdja vagyok, az eltussolás és a befolyásolás a szakterületem. Persze szívesen írok alvilági ügyletekrõl, gyilkosságokról, összeesküvésekrõl és hasonlókról. Ha a rend ügyei mellett marad rá kapacitásom. Ez amolyan fedõtevékenység, amiért fizetnek is. - Ráadásul egész jól. - Több lapnak és hírportálnak is írok, de szigorúan álnéven. Elektronikus úton elküldöm a firkálmányt, õk meg többnyire lehozzák.

Ebben a vigyorogva nyomorgó, közösségi médián és lájkokon élõ világban a tányér fontosabb, mint a menü. Pont ezért nem mindegy, hogy azt a címet adom egy cikknek, hogy “Eltulajdonítottak egy röntgenberendezést a helyi kórházból”, vagy “Vészhelyzet! Eltûnt egy radioaktív anyagot tartalmazó eszköz”. Természetesen a szerkesztõ, majd rakat a cikk mellé egy bazinagy sugárveszélyt jelzõ piktogramot. A nép meg megy a hírre, mint gyöngytyúk a takonyra. A reklámbevételek, pedig megugranak, mint a nagyi cukra egy fél üveg befõtt után.

Bizton állíthatom, hogy ez a történetet nagyobb dologról szól, mint egy lopott röntgengép. - Bár elég macerás lehet egy olyat cipelni. - Kedves olvasóm, amiket ezek után olvasol azok olyan történetek, amelyeket feljegyeztem késõbbi felhasználásra. Eredetileg cikket akartam írni belõle, de ehhez a sztorihoz édeskevés lenne néhány hasáb. Tehát ezt a web sorozat megoldást választottam. A történet, amit a következõkben bedobok a közösbe, nem lenne teljes két jó barátom elbeszélései nélkül. - Társak a bajban, három láb a szarban. - Hiszen egymás után léptünk ugyanabba a kupacba. Az õ szerepük viszont soha nem kerülne nyilvánosságra, ha én nem írom le. Pedig, amit tettek igencsak fontos a történelem alakulását tekintve.

A háttérben munkálkodó bábmestereknek instant sorscsapás lenne, ha kitudódna ez-az. Sok-sokévnyi gondosan elvezetett és megcsomózott fonalat sikerült összekuszálnunk a közelmúltban. Éppen ezért, az Elsõk tanácsa teljes hírzárlatot rendelt el az ügyben.

Tudom, úgy tûnhet, hogy magamfajta zöldfülû, nemcsak a mogyoróival, hanem az életével is hazárdírozik, amikor ezt a sztorit közkinccsé teszi. Ez így is lenne, ha a legnagyobbak nem élnének a jól bevált módszerrel. Miszerint az a legjobban õrzött titok az, amit mindenki tud, de hazugságnak vél. Itt jönnek képbe a magamfajta bárdok, akik az Elsõk tanácsának megbízásából leírják mindezeket. Ugyan ki hinné el a valóságot, ha azt már “mindenki” olvasta egy regényben, vagy megnézte filmen?

Biztos, ami biztos alapon azért a neveket mellõzve osztom meg ezeket a történeteket. Remélem, azért lesznek néhányan, akik választ kaphatnak ily módon, a közelmúltban bennük megfogant kérdésekre. - Mondjuk a szõke lány a folyóparton és a srác a semmi közepén álló vasútállomáson. Feltéve, ha olvassák ezt.

Én egy másik üggyel voltam elfoglalva, amikor belecsöppentem ebbe a históriába. Az egyik szerkesztõm már hetek óta zrikált valami komolyabb sztori megírása miatt. Amolyan kenyeret és cirkuszt a népnek alapon kellett volna valamit villantani a lapnak. Szóval semmi nagy durranás, de azért fogyjon a papír a standokról. Nem kell ide merénylet terv az elnök ellen. Bõven elég lesz, ha néhány gyalogot lecsapunk a zsarukkal a tábláról. Tudni illik, hogy ilyenkor a fakabátoknak is kell így vagy úgy, némi koncot juttatni. - Korrupció? Dehogy, inkább megélhetési hozzájárulás. - Különben nincs több füles és véletlenül pont a bûnügyi helyszín közelében jártam helyzet. Én meg, ha írni akarok valamit, használhatok mágiát az infók megszerzéséhez, macerás és idõigényes.

Gondoltam, utánajárok egy rakparti pletykának, hátha lesz belõle valami. Jó jelek mutatkoztak. Volt néhány eltûnés hajós berkekben. Ezért egyik este leslattyogtam a Csorba horgonyba és megkerestem Flaskát, az öreg alkimistát. Mert amirõl õ nem tud, az tutira egy másik bolygón történt. Öt óra biliárdozás, egy durva másnaposság és két kevésbé sikeres hajnali horgászat után, sínen volt a sztori. - Mindezt olyan szivarfüstben eltöltve, amitõl a legdurvább tüdõráknak is sírhatnékja támad. - Flaska megerõsítette a híreket és némi segítséget is ígért. Mondván, van egy “nem akármilyen leányzó”, aki segíthet. - Flaskából kiindulva a nõ, akár a nagyim is lehet, mert szerintem Flaska tavaly tölthette a száznyolcvanötöt - így hát, e pitiánernek éppen nem mondható, de nem is világraszóló alvilági ügylettel kapcsolatban kezdtem nyomozni.

Pár nappal késõbb, a csonka híd lábánál vártam Flaskát, és azt a titokzatos nõszemélyt. A csajszi, - az öreg szerint - értékes információkkal rendelkezik egy csempészési üggyel kapcsolatban. A Flaska által elmondottakból, és amit eddig kinyomoztam, köze lehet a folyami áruszállítás körüli mutyizáshoz és az eltûnésekhez. Gondoltam írok róla néhány hasábra valót. Aztán a kecske is, meg a káposzta is jól jár. - Elvégre ebbõl élek, vagy mi a bánat.

Gondoltam jó benyomást keltek az idegenben és a céges telefonnal rögzítem a beszélgetést. - Nehogy már valami zugfirkásznak nézzen. - A szuper okos készülék e funkcióját próbáltam tesztelni, mire az közölte velem, hogy frissítés nélkül velem te nem veszel fel semmit. - Sebaj, van még idõm.

Fél órával késõbb a kezemben lévõ elegáns ketyerét néztem, aminek a kijelzõjén egy aprócska animáció sokadszorra is türelemre intett. - Hogy forrna fel a processzorod! Na, meg annak a félvezetõkben strichelõ édes jó anyukádnak is! Az én idegrendszeremen se lehet a végletekig citerázni. - Már-már toporzékolva szitkozódtam, kezemben a szerkesztõségben rám lõcsölt csúcstelefonnal. - Csúcs mi? - Le kell, hogy szögezzem, nem vagyok egy technológia ellenes, maradi fazon. De, ami sok az sok. - Sokadik generációs, hogy oda ne rohanjak! Frissítés nélkül, csak macskát dobálni jó. - Szóval a diktafon appot próbáltam a nyavalyáson frissíteni, hogy menõzzek egy kicsit. Persze nem akart összejönni. Hol a hálózatra, hol meg az idõtúllépésre rinyált a ribije. - Na, mára feladom. - Zsebre vágtam a meg nem értett zsenit és elõvettem az ütött-kopott diktafonomat.

Flaska végül jókora késéssel érkezett. Ráadásul egyedül. Gondterhelt képpel vizslatta körbe a partot, minden lépésnél. Egy nagy borítékot kandikált ki a hóna alól. Néhány lépés távolságból már ki tudtam venni a vonásait. A ráncai mélyeknek és szürkébbeknek látszottak, mint általában. - Hát, ezt meg mi lõtte? - Az amúgy sem barátságos ábrázata, még szokásosnál is mogorvábbá volt. Némi fuldoklás, harákolás és egy emberes köpet ürítése után megállt velem szemben. Rágyújtott a markában szorongatott, olcsó szivarkára, majd összevonta bozontos szemöldökét. - Ez több volt, mint szimpla kialvatlanság.

- Nesze ez a tiéd. - Csapta a mellkasomnak a paksamétát. - Nagyon remélem, hogy kihagysz ebbõl az ügybõl.

- Neked is helló. Mi van veled ember? - Kezdett bennem felmenni a pumpa. - Talán csalánra hugyoztál? Hol a csaj?

- Nem tudott eljönni. - elkapta egy kisebb köhögõ roham.

- Azt látom. - Felültetve éreztem magam. - Csessze meg a ló!

- A lány küldte a papírokat. - bökött a borítékra, a nikotintól már-már teljesen barnára színezõdött ujjával. - Õ küldte neked. Nagyon sajnálja, hogy nem tudott eljönni, de egy idõre le kell lépnie. Gyerek úgy tapogasd azt a borítékot, mintha minimum valamelyik méregfiolámat markolásznád.

       Ez egy olyan figyelmeztetés volt flaskától, amit érdemes lett volna figyelembe venni. Már csak azért is, mert õ egy igen profi alkimista. A Flaska fõzte mérgekhez képest, a szárított fuguepe, csak gumicukor. Ráadásul, igen furcsán viselkedett. Egy zugfõzdés esetében megszokott a paranoia, de már-már kezdte túlzásba vinni, a parát. Miközben hozzám beszélt folyamatosan a környéket fürkészte. A barna vérágas szemei csakúgy cikáztak ide-oda. Jobban szemügyre véve igencsak rossz bõrben volt. Talán még soha nem láttam ilyen viharvertnek. Az a fajta fickó volt, aki a jég hátán is megél, egy nukleáristél kellõs közepén. Ha jól tudom vegyészmérnökként dolgozott valamikor. - A múlt évezredben. - De, már jó ideje, zugszesz fõzésébõl tartja el magát. No, meg olyan mérgek elõállításából, amiket a legtöbb alkimista is, csak hosszas elemzés után tudna azonosítani. - vagy még úgy sem.

- Mégis ki a bánat ez a bige? Megbízható? Hová tûnt? Fél valamitõl?

- Érd be annyival, hogy közülünk való.

- Közülünk való? Ezt úgy érted…

- Igen egy beavatott - vágott közbe - és szerintem nem fél, hanem retteg.

- Egy beavatott retteg? Pedig, azt mondtad, hogy belevaló spiné.

       Azt már rég megtanultam, hogy beavatottak igen kevés dologtól tartanak igazán. Bár van néhány dolog, amivel, akivel nekünk is vigyázni kell. Többek között érdemes nagy ívben kerülni a hetediket. - Mindkettõt! - A vének tanácsával sem érdemes szembeszegülni, mert igen hamar számkivetettként végezheti az ember gyereke. A testvériségek közt zajló csetepatékba sem érdemes belekeveredni, mert kívülállóként semmi jóra nem számíthatunk. És persze ott vannak az arctalanok, a vadászok és még néhány fajtánk béli.

- Abban biztos lehetsz, hogy talpraesett leányzó, de most nagyon berezelt. Azt, amit a kezedbe adtam ma reggel hagyta a horgásztanyámon. Egy cetli volt rajta. Azt írta rá, hogy adjam oda neked.

- Köszi. Tudod, mi van benne?

- Nem, de nem is érdekel. Nem akarok belekeveredni.

- Sebaj. Majd én megpróbálom kikaparni a javát, és írok belõle valamit.

- Tudod, gyerek itt valami rohadtul bûzlik. A próbálkozásról meg annyit, hogy én is próbáltam már helyre kalapálni ezt-azt.

- Ezzel most mi a rossebet akarsz mondani?

- Emlékszel még arra, a piára, amit három éve fõztem uborkából, melaszból és mézbõl? - Kezdett derengeni, egy durva íz és vagy háromnapnyi rókázás. - A pofádat elnézve, igen. Na, azt a mocskot megpróbáltam chilivel elviselhetõbbé tenni, ennek ellenére a srácok a csorbában, csak tömegoszlatóként emlegetik. Szóval, arra akarok kilyukadni, hogy szerintem ide a próbálkozás kevés lesz, mint harcsázáshoz a zsebpeca.

- Flaska, szívesen mondanám, hogy értem azt, amit mondani akarsz, de hazudnék.

- Gyerekem, - Hatásszünetet tartott, majd a szemembe fúrta vizenyõs tekintetét és folytatta. - Álomjárónak nem vagy csapnivaló, firkásznak is elmész, - Köszi, baszd meg! - de mágusnak, egy kis takony vagy. Mondd meg nekem gyerek! Ki a rossebbel fogok pecázni járni, ha kifingatnak?

- Várj egy kicsit! Ha jól tévedek, akkor… - Nem akartam hinni a fülemnek. - Te aggódsz értem?

- Azért, ne túlozzunk! Mondjuk, hogy sokkal unalmasabb lenne horgászni nélküled.

- Nyugi Öreg, te csak fõzõcskézz tovább! Majd én pecázok a zavarosban helyetted is.

- Hülyegyerek! Most mondom, hogy ez nem zavaros, hanem valamin bûzlõ trágyalé. De látom, hiába beszélek. Na, viszlát! - Sarkon fordult és tovább indult a töltésen, a tanyája felé.

- Köszi, mindent. - mondtam, bambán nézve a távolodót.

       Flaska önzetlensége és szentimentalizmusa komolyan meglepett. Sejthettem, hogy van szíve a vén nikotincsutkának. Én, mindig is kedveltem, mert olyan anekdotái voltak, hogy be kellett tõlük szarni. - Bocs, de erre tényleg nincs jobb szófordulat. - Nehéz volt elõcsalogatni, a jobbik felét, de a peca sokat segített.

- Ja, és ne keress mostanában. - kiabálta. Vissza sem fordulva, egy pillanatra torpant csak meg, amikor egy tócsába pöckölte a csikket. Néhány lépés után eltûnt a parti fák között.

Egy közeledõ uszály kürtjének hangja zökkentett vissza. Kinyitottam a borítékot két mappa és két pendrive volt benne. - Ez különös, Flaska nem kért semmit cserébe.

Persze élvezem én a munkám és a vele járó izgalmakat, de… - és ez egy rohadt nagy de. - Ebben az ügyben beavatottak is érintettek. Ráadásul a nehezebb természetû fajtából. Erre utal az a tény, hogy a forrásom megpattant. - Nem baj. Otthon átnézem a csomag tartalmát. Talán még Flaska tanácsát is megfogadom, és az átlagosnál jobban vigyázok magamra.

Hazaérve úgy estem neki a dossziénak, mint kisgyerek a karácsonykor a díszcsomagolásnak.  Az irathalmaz rendezésének akkurátus módja, még a rendünk tapasztaltabb tagjaiban is elismerést ébresztett volna. A mappákban lévõ papírok, hajózási okmányok másolatai és mindenféle könyvelésbõl kimásolt oldalak voltak. Jó Néhány tucat számlamásolat is akadt a paksamétában. Minden precízen, idõrend szerint, sorba gyûjtve. Egészen régi, harminc éves, vagy régebbi dokumentumok is voltak köztük. Némelyikre megjegyzéseket írtak filctollal. “Hivatalosan ez a cég ilyen termékekkel nem foglalkozik. Ezek nem is teherhajók.” Ilyen és ehhez hasonló mondatokat firkantottak a másolatokra. - Akkor és ott ezek nem bírtak nagy jelentõséggel számomra. - A két drive tartalma sokkal izgalmasabbnak ígérkezett. Tele voltak videókkal és fotókkal. Utóbbiból több száz, vagy akár ezer is.

 Szóval éppen csemegéztem a tekintélyes vizuális adathalmazból, amikor megakadt a szemem egy mappán. Az aprócska sárga ikon után egy hetes állt. - A hetedik? Na, ez az én formám, már megint belenyúltam a szarosvödörbe. - Nem volt idõm tovább töprengeni azon, hogy milyen mélyre is sikerült dugnom a kezem, mert megcsörrent a telefonom. A mesterem hívott, hogy keressem fel.

A kertváros felé autózva azon járt az eszem, vajon milyen messzire nyúlnak az ügy szálai? A beavatottak érintettsége, csak a szokásos egy kicsit belepiszkálunk a világ menetébe dolog? Esetleg valami olyan háttérben zajló összeesküvés, aminek a szálai messzire nyúlnak? Túl sok a kérdés, pedig még bele sem másztam rendesen. Elõbb tüzetesen átnézem az anyagot és egyeztettek Mamóval. Õ a tanítóm, rendünk egyik elismert tagja.

A boszorkányok, mint Mamó és a mágusok, mint Tûztartó vagy én, - persze én még kicsi vagyok az ilyenekhez - nagy elõszeretettel babrálnak bele a világ alakulásába. Ha az ügy túlságosan forrónak bizonyul, akkor kikérem a véleményét. Mert, ha köze van a sztorinak a fajtánkhoz, akkor úgyis az áldását kell kérnem, mert a nélkül nem írhatok egy sort sem.

A mester már az ajtóban várt.  A beszélgetésünk rövid és lényegre törõ volt. Mint Mamótól megtudtam az elõzõ napon valaki rendesen belenyúlt a dolgok menetébe. Konkrétan lemészárolták egy másik rend templomának szinte minden õrzõjét. Régóta ismertem azt a helyet. Egy jó krimó álcája alatt mûködött. Még az egyetemi lapnál dolgoztam, amikor egy csaj elvitt a Kacsába. Kis híján csetepaté lett a dologból, mert az akkori fõpap nem szívlelte az idegen beavatottakat. Mint késõbb kiderült volt rá oka, - de ez egy másik sztori.

Azt a feladatot kaptam tõle, hogy keressem fel egyik közös barátunkat. Õ is közülünk való. Polgári foglalkozását tekintve muskátli idomár és pázsit borbély. Szóval Kertészt. Ugyan nem a mi rendünk tagja, de a mester és én nagyon jó barátságban vagyunk vele.

Mamó utasításának megfelelõen a kedvenc helyére igyekeztem. A régi kilátóhoz, jobban mondva annak helyéhez. Õ szinte minden ismerõsérõl tudta, hogy éppen merre jár. - A tanítványairól nem is beszélve. - Engem máig a frász kerülgetett ezen adottságától.

A hegy lábától apró, szûk utcák vezettek fel az erdei útig, amit az út elhanyagoltsága miatt régen lezártak.  A sorompót elérve leparkoltam és az utolsó néhány kilométert gyalog tettem meg. Útközben azon gondoltam, hogy milyen régen is találkoztunk elõször gazigazgató barátommal. A megismerkedésünk olyan volt, mint az ösvény, amin felfelé kaptattam. Kemény, embert próbáló és fordulókban gazdag.

Egy hideg téli napon találkoztam vele, elsõ alkalommal. - Persze nem önszántamból. - A mesterem aznap is a folyónál kínzott tanítás címszóval. Mamó, - mindenki így hívta a tanítómat - válogatott módszerekkel hozta ki a legjobbat a tanítványaiból. Polgári foglalkozását tekintve tanítónõ, amúgy a Csontok tornyának szolgálója és a Vének tanácsának oszlopos tagja. Szóval egy tündéri középkorú hölgy, õszülõ hajjal, apró termettel és kedvesen csillogó szürke szemekkel. Nem utolsó sorban, a ránk jellemzõ kettõs élettel. - Igazából egy cuki tanító néni bõrébe bújt inkvizítor. Olyan képességekkel megáldva, amitõl egy magamfajta zöldfülûnek minden haja égnek áll.

Szóval a folyóban álltam derékig levetkõzve. A vízen kisebb-nagyobb jégtáblák úsztak lefelé és mindenen zúzmara nõtt a partra ereszkedõ ködbõl táplálkozva. A combközépig érõ jeges víz a nadrágomon felkúszva kezdte teljesen kihûteni a testemet. Vacogtam és égõ fájdalom gyötörte minden porcikámat. - A mûszeremet szinte már nem is éreztem. Minek is az. A fajtánk úgy is magányos életet él. - Õ úgy tízlépésnyire állt, a parton. Nekem háttal egy kidõlt fa mellett. A folyó a testemet a mester pedig az elmémet tartotta folyamatos ostrom alatt.

- Koncentrálj! Nem akarok itt fagyoskodni napestig! - Mondta ezt báránybõrkabátban, egy bögre forró teával a kezében. - Melyik lapot nézem?

- Az ébredést? Nem. - Utáltam az egészet, de nem mertem ellenkezni. Próbáltam a testemet érõ sokkhatás ellenére koncentrálni, de már teljesen kimerültem. Minden próbálkozásom elbukott, hogy megmondjam, a tuskón felfordított öt tarot kártya közül melyikre fókuszál. A mester elméje minden behatolási kísérlet alkalmával átváltozott. Hol végtelen labirintussá, hol lidércnyomásos álommá. Csakhogy szabaduljak a kínjaimtól, kimondtam azt, amit egy lágy nõi hang suttogott az elmémben. 

- A bolond.

- Te vagy bolond! Na, fussunk neki újra!

Az elméjébe tekintve láttam, amint egy kislány a kezében tartja a kártyát. Rám néz, majd hangosan kacagva elszalad elõlem. A tudatom pedig loholni kezd utána, jeges láncokat vonszolva a lábain. Hirtelen eltûnik a lábam alól a talaj, én pedig zuhanok. Jeges szél marja a bõröm, a szívem majd kiugrik a mellkasomból, úgy ver. A vérem egy vízesés robajával dübörög a fülemben. A könnyeimen át látom, amint a lap sok száz másikkal együtt bukdácsolva, pörögve hull alá körülöttem. A szemem résnyire zárom és minden erõmet összeszedve megállítom a lap forgását. A jelent egy pillanat alatt megfagy. Minden homályossá válik körülöttem, viszont egy arasznyi helyen lassan kitisztult elõttem a kép. A látóterem beszûkült és egy vékonyka csövön át nézve már csak az az egy kártya van elõttem. A lapon szereplõ kép pedig tisztán látszik.

- Nagy arkánum tízes lap a Változás. - Nyögtem ki végül. A szemöldököm és a mellkasomon lévõ szõrszálak zúzmarásak voltak eddigre. Iszonyatos erõfeszítésbe került újra és újra a mester elméjébe néznem. - A Változás.

- Na, végre, azt hittem már a folyóban szeretnéd tölteni az egész napot. Gyere ki a vízbõl és vegyél fel száraz ruhát! Egész ügyes voltál. - tette hozzá.

Elindultunk a közeli csónakház felé, ahol a ruháimat hagytam. A gyakorló nadrágom menet közben jegesre fagyott és minden lépésnél pengeként mart a kiázott bõrömbe.  Felszisszentem a fájdalomtól.

- Ne kényeskedj! Változtass! Használd az elméd! - Megállt egy rövid idõre és szúrós tekintettel végigmért. - Meg vagyok én veled áldva.

- Igen mester. Յ Nem úgy értettem. Ez lesz a következõ gyakorlat?

- Nem. Különben is, minek képzeled magad piromantának?

- Én… Semmi. - Halvány mosoly suhant át az arcán.

- Elõbb menjünk be. - Bent legalább nem fújt a szél és talán pár fokkal melegebb is volt. Kezembe nyomott egy bögre forró teát. - Ezt idd meg!

- Köszönöm Mester!

- Mára nincs több gyakorlat, viszont szeretnélek megbízni valamivel. Nemrég egy idegen érkezésérõl kaptam információt. Az illetõ házat vásárolt a hegy lábánál. Egy fiatal fajtánkbelirõl van szó. A gond az, hogy senki nem tud róla semmit. A kötelezõ bemutatkozása ugyan megvolt a tanács elõtt, de a három Nimfa bizonytalan a kilétét illetõleg. És megkértek járjak utána a dolognak.

- Nézd el nekem mester, ha õk nem tudják, kivel van dolguk, én mit tehetek?

- Elõször is az idegen alig idõsebb nálad, ezért könnyen a közelébe kerülhetsz feltûnés nélkül. Másodszor az érdeklõdésed inkább fog egy ifjonc kíváncsiságának tûnni, mint kémkedésnek a tanács részérõl. Harmadszor pedig próbára teszem a képességeidet, és kiderítjük, hogy ragadt e rád valami az elmúlt néhány évben. - Ekkor már öt éve és százhatvanhét napja részesültem a fentiekhez hasonló kényeztetésben.

Egyszer megkérdeztem, hogy nem finomítana-e a módszerein. Pont egy napig álltam, egy kaviccsal és egy tollal a kezemben. Magam elé tartva azokat. Ma már tudom, hogy ezek a gyakorlatok segítenek elérni a mágia használatához szükséges tudatállapotot.

- Hol kezdjek neki? Meddig mehetek el? Mi lesz, ha bajba kerülök?

- A színház melletti teaházban megtalálod, minden nap nyitás után. - Egy fényképet vett elõ a zsebébõl és a kezembe nyomta. A képen egy húszas évei végén járó, fickó és egy munkaruhát viselõ középkorú férfi volt látható. - Õ lenne az. Az, hogy meddig mehetsz el, az csak a bátorságodon múlik. Bajba pedig csak én kerülhetek, te maximum egy kiadós fejfájással ébredsz. Nincs olyan õrült, aki megkockáztatná, hogy kárt tegyen egy tanoncban.

- Értettem Mester. - Emlékszem egyszerre voltam büszke és bizonytalan. - Nem okozok neked csalódást.

- Úgy legyen! Most pedig irány haza és találd ki, hogyan hajtod végre a feladatot. Ha szereztél valami információt esténként a szokott módon számolj be róla. - A termoszt és a két bögrét eltette a táskájába, majd kilépett a csónakházból és elindult felfelé a gát oldalába épített lépcsõn.

- Viszlát! - kiáltottam utána. Majd az ablakon át figyeltem, ahogy eltûnik a töltés tetején.

Hazafelé a buszon rám szakadt a feladat súlya. Azon gondolkodtam, hogyan álljak neki a dolognak. Sokáig nem követhetem, mert simán kiszúrja a jelenlétem. Próbáljak ismeretséget kötni vele? Játsszam el az isten hozott a városban idegent? Ezer meg egy dolog cikázott a fejemben, de minden újabb ötlet egyre nagyobb hülyeségnek tûnt. Figyeltem a fel és leszálló embereket. Valahol legbelül irigyeltem a tudatlanságból fakadó boldogságukat. Talán még a bánatukat is. - Egy kicsit.

A világ, amibe egy különös álmom következtébe csöppentem, akkor még ijesztõ volt, és sokszor érthetetlen. Az útralépõk megpróbáltatásai sokszor próbára tették a kitartásomat és a titoktartásomat is. Néha rám tört a késztetés, hogy rázúdítsam egy-egy halandóra a valóságot. - Nem könnyû ezt magunkba zárva cipelni. - Egyszerûen megráztam volna és beleordítottam volna az arcába az igazságot. Olyan sokszor elmondtam magamban…

- Nézz ki az ablakon! - Igen, te is ott a kijelzõ túloldalán. - Látod azt a sok rohanó embert? Látod a kertben molyoló szomszédodat? Megfigyelted már az útitársaidat a buszon vagy a vonaton? Vajon felismered, hogy melyikük a báb és melyikük a bábmester? Tisztában vagy vele, hogy a nyitott kalitkád egy nagyobb ketrecbe nyílik és a szabad akarat, csak smafu? Tudod, hogy az életed egy olyan mókuskerék, amit mások pörgetnek, és te csak rohansz a végzeted felé?

De nem tettem. Tudtam, hogy nem értenék, hiszen még magam sem értettem igazán.

Végül annyira elmerengtem a feladaton és a világot mozgató dolgokon, hogy öt megállóval odébb sikerült leszállnom a buszról. Átmentem az út túloldalára, hogy nézzek egy buszt, ami visszavisz. Balszerencsémre a következõ csak egy óra múlva jött. - Hogy rohadna meg! Elegem van mára a hidegbõl. - Inkább gyalog indultam hazafelé, minthogy ácsorogjak a buszmegállóban. Nem láttam semmi olyan helyet, ahova beülhetnék, amíg jön a járatom. A busz vonalán haladva két megállónyira jutottam, amikor nagy pelyhekben elkezdett havazni. - Nekem már csak ez hiányzott! - Felhajtottam a kabátom gallérját, a szemembe húztam a sapkám és mentem tovább. Egy darabig még beszéltem a teremtõhöz és az idõjárásért felelõs egyéb istenségekhez. - Kevésbé hivatalos hangnemben. - Nemsokára meg is hálálták. Feltámadt a szél és a havazás is egyre erõsödött. Bár alig volt négy óra egészen sötét volt. A közvilágítás is bekapcsolt már egy ideje.

A következõ megállónál egy kisvendéglõ állt. A bejáratnál egy „Open” neon felirat lilás fénnyel tudatta az erre járókkal, hogy az üzlet nyitva van.  - Meg vagyok mentve! - Felmentem a bejárathoz vezetõ néhány lépcsõn és benyitottam az ajtón. Jó meleg áradt a helyiségbõl, és az orromat finom illat csapta meg. Leültem a bárpulthoz és kértem egy kávét sok forró tejjel.

Kis híján kiköptem a kávémat, amikor a fickó, akinek a megfigyelésével néhány órája bíztak meg belépett az ajtón és leült egy közeli asztalhoz. - Hogy én milyen hülye vagyok! - A járat, amivel jöttem a hegy érintésével megy körbe a folyó ezen oldalán. Biztos, hogy itt vett valahol házat. Pont hallótávolságban ültem. Úgy döntöttem addig maradok, amíg õ és figyelek, de nem túl feltûnõen. Kisvártatva megérkezett a pincérnõ, hogy felvegye a rendelését.

- Jó napot! Ma mit hozhatok?

- Jó napot kisasszony! Egy esti menüt kérnék helyben fogyasztásra, és egy adag chilis babot elvitelre.

- Italt hozhatok?

- Igen, egy korsó sört kérnék abból a helyi fõzésûbõl, amit a minap ajánlott.

- Rendben! Ezek szerint ma nem kocsival van? - Mamó nagyon büszke lesz rám. Gondoltam, ebbõl a tuti helyzetbõl csak kihozok valamit.

- Nem, sajnos bedöglött az a régi tragacs, ezért kénytelen leszek néhány napig buszozni.

- Lehet, hogy jobb is ebben a cudar idõben, ha nem autózik az ember. - Szemmel láthatóan bejött a pincérnõnek. -  Mikor tud beköltözni a házába?

Ott a kisvendéglõben volt módom szemügyre venni a célszemélyt. Az átlagosnál egy kicsit talán magasabb, jó fizikumú, szimpatikus fickó. A kezén látszott, hogy kemény kétkezi munkával keresi a kenyerét. Ha nem ide költözött volna, azt gondolnám, hogy favágó vagy földmûves. A hangja olyan volt, mint egy mesemondónak, valahogy áradt belõle a melegség és a barátságosság. Kedvem lett volna vele szóba elegyedni.

- Nem tudom, a fûtés már elkészült, de a fürdõszoba és a konyha még romokban van.

- Fel a fejjel! Hamarabb elkészül, mint gondolná. Máris hozom a sört.

Ahogy figyeltem õt, rájöttem, hogy tényleg nem stimmel valami vele kapcsolatban. Semmi jel nem mutatott arra, hogy közülünk való lenne, pedig általában megérezzük egymás jelenlétét. Most viszont semmi. Persze akkor sem történik semmi, ha megérezzük egy másik fajtánkbeli jelenlétét, csak tudomásul vesszük, hogy az illetõ az, ami. Nagyon ritkán keressük ismeretlen mágus vagy boszorkány társaságát. - Nyilvános helyen pláne nem. - Az italmérés részen kártyázó négy bácsika komolyabb energiahullámot produkált, mint ez a pasas. - Talán egy jeltelen? - A mester beszélt nekem egyszer olyan beavatottakról, akik nem hordozzák magukon a mesterségük nyomait. De, ez egy nagyon ritka veleszületett adottsága a fajtánknak.

Jámbor tekintettel figyelte a zsugázókat, miközben a rendelését várta. Idõnként jámbor mosoly futott végig az arcán, a szomszéd asztalnál elsütött poénok hallatán. A felszolgáló kihozta neki a sört. Bitang jól nézett ki a vöröslõ árpaszörp fehér habkoronával. Nyeltem egy nagyot. - Ma még nem is ettem. - Én is kedvet kaptam a sörhöz és a chilihez. Rendeltem egy adagot, és leültem a célpontom melletti asztalhoz. Egy kis idõ elteltével megkaptuk az ételt és elkezdtünk falatozni.

- Elnézést kisasszony tudna nekem adni egy menetrendet? - Szólította meg a férfi a pincérnõt, amikor egy újabb kört hozott a kisöregeknek. - A belvárosba szeretnék bejutni.

- Nincs miért menetrendet tartani errefelé, mert csak egy busz van. Az minden óra 38 perckor indul az étterem elõtti megállóból a belvárosba. Hétvégén pedig óra hatkor.

- Köszönöm szépen! - A falon lévõ régi órára pillantottunk. Négy percünk maradt, hogy bemerjük a menüt. -  Akkor a következõvel kell mennem.

- Ha szeretné, hívhatok önnek egy taxit. - Ne már! Suhant át az agyamon. A taxiba mégsem kéretõzhetek be.

- Nagyon kedves, de a busz tökéletesen megfelel.

Az imént hallottaknak igencsak örültem, mert így ki tudtam deríteni, hogy hova megy. Gondoltam én is azzal a busszal megyek, amivel õ.

Így is lett megettük a korai vacsoránkat õ megkapta az elviteles pakkot, fizettünk és kimentünk a megállóba. A busz néhány percen belül megérkezett. Én leghátra ültem a hátsó ajtó mellé. Minden mozdulatát figyeltem, hogy szem elõl ne tévesszem. Viszonylag gyorsan a belvárosba értünk, és sikerült feltûnés nélkül vele egy helyen leszállnom. Ebben nagy segítségemre volt az a sok egyetemista, akik bulizni mentek a városba és velünk egy idõben szálltak le. Csak kétsaroknyit mentünk és õ bement egy olyan épületbe, ahol apró apartmanokat adnak ki hosszabb-rövidebb idõre. Gondoltam, erre a napra ennyi elég volt, majd holnap utána járok melyik lakásban lakik. Felszálltam egy helyi járatra és elindultam hazafelé. Már elég késõre járt és a havazás sem kezdett csillapodni.

Hazaérve csak elnyúltam a kanapén, mert teljesen kimerültem. - Kicsit töményre sikeredett ez a nap. - Úgy aludtam el, mint akit fejbe vertek. Egyik pillanatról a másikra se kép, se hang.

Álmomban újra éltem a napom, visszatért az idegen és újra követni kezdtem, de a város most idegennek tûnt. Az én városom volt, mégis úgy éreztem, mintha máshol járnék. Minden komor volt és a lépéseimet árnyak figyelték. Hol a tetõkrõl, hol más rejtett zugokból. Az álmom egyre nyomasztóbbá vált. Furcsa hangok hallatszottak. A megszokott morajlás most jobban hasonlított egy vadállat mély hörgésére. A busz, amire felszálltunk üveges tekintettel bámuló emberekkel volt tele.  Az ablakon kinézve arctalan alakok suhantak el mellettünk. A magas belvárosi épületek látszólag úgy dõltek az utcák felé, mint hatalmas tenyérbe záródó ujjak. Az utunk egy számomra ismeretlen városrészbe vezetett, itt minden romos volt és lepusztult. Átrobogtunk egy kivilágítatlan hídon. Ócska sárgás fényû kandeláberek görnyedtek a kátyús út fölé.  A régi ipartelep macskaköves útja mentén eltorzult testû prostik árulták magukat. A busz csikorogva megállt a semmi közepén. Az idegen leszállt, és én követtem.

- Ne, menj utána te állat! - üvöltötte az elmém.

A délutáni helyzet határozottan megváltozott. A célpontom irányából most egyértelmûen mágia áradt. Nagyon erõs és fenyegetõ. Éreztem, amint lassan felõröl a félelem.

- Nyisd ki a szemed! Ez csak egy álom!

A bennem növekvõ félelem csak fokozódott a rendszeresen felhangzó csikorgó hang hallatán. A zaj egyszerre volt olyan, mint a vonat fékjének csikorgása és a táblát karmoló körmök hangja. Sok apró nesz vett körül, léptek zaja, távolodó emberi kiáltások. - Talán lovak nyerítése is. - Úgy reszkettem, mintha még mindig a jeges folyóban állnék.

A környékre egyre sûrûsödõ köd ereszkedett, már az orromig sem láttam csak botorkáltam a félhomályban. Vacogtak a fogaim és a könnyeim is potyogni kezdtek. Kezdtem szétesni és úgy tetszett már én vagyok a vad és õ a vadász. Menekülni kezdtem, de alig haladtam, mert a világ hol ragacsossá, hol pedig olyan simává vált, hogy csaknem képtelen voltam elõrejutni. A nagy küszködés közben átestem valamin, ahogy próbáltam fogódzkodót keresni valami furcsa ragacsba nyúltam. A tenyeremre meredtem és láttam, amint félig alvadt fekete sárszerû vér borítja azt. Körbenézve holttesteket láttam heverni mindenhol. A félelmem ekkor rettegésé vált.

- Hiszen ez csak egy álom! Ébredj fel! Ébredj fel te idióta!

De egy végtelennek tûnõ erõ nem eresztett, ott csetlettem- botlottam a bõrpáncélt viselõ tetemek között. Ez már rég nem az én álmom volt, hívatlan vendég voltam a saját elmémben.

- Ez nem az én álmom! - jött a felismerés. - Ez az én világom! Eressz el!

Végül kiszabadultam a mocsárnak ható látomásból. Éreztem, ahogy a testem tehetetlenül hever a kanapén zihálva. A pólóm teljesen elázott a verejtéktõl, fáztam és a hideg futkározott a hátamon. Feltápászkodtam és lerángattam magamról a vizes ruhákat. Elbotorkáltam a mosogatóig és engedtem egy kis vizet. Anyaszült meztelenül álltam a hideg járólapon és hálát adtam a teremtõnek, hogy minden a torkomon leguruló hideg korttyal közeledek a valósághoz. Az elmém még zsongott, amikor letettem a kék csíkos bögrét. Bementem a szobámba és felvettem valami száraz göncöt. Elnyúltam az ágyon és már aludtam is.

Az álom, mint egy örvény, úgy rántott magával. Kellemes szellõ simogatta az arcomat. Egy ismerõs erdõ szélén álltam. A közelben a nagyapám állt és intett, hogy kövessem. A kezében kosarat cipelt. Az álom egy kedves emlékbe repített vissza. Gombászni indultunk.

- Te menj arra fiam! Annak az ösvénynek a mentén sok gomba szokott nõni. - Mutatott a keskeny útra a domboldalban, majd belépett a fák közé.

- A domb túloldalán találkozunk. - kiáltottam utána.

Elindultam, de a domb túloldalán nem nagyapámék háza állt. Egy bozótosban találtam magam egy vadcsapáson állva. Körbenéztem, de eltûnt a visszaút. Csak mentem és mentem elõre. A napot lassan elnyelte a láthatár. Magamra maradtam. A hold felkelt már, de én csak mentem tovább. A visszautat pedig rendre elnyelte mögöttem a rengeteg. A hold fakókék fénye ezüstös derengésbe vonta a tájat. A levegõt megtöltötték az erdõ hangjai. Baglyok, rovarok és apró lábak nesze hallatszott mindenütt.

Egy idõ után lépteket véltem hallani mögöttem. Apró száraz ágak roppanását, majd szapora lépteket.

- Te vagy az nagyapa? - Nem kaptam választ.

Hirtelen mérhetetlen nagy csend támadt körülöttem. Körbenéztem és megláttam az követõmet, ott állt a szomszédos dombtetõn. Fekete köpenye úgy táncolta körül, mint tûzbe vetett ágat a lángok. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy õ az. Az elmém azt üvöltötte, hogy meneküljek, de a lábam nem mozdult csak meredten bámultam az idegent, aki olyan hatalommal bírt, ami messze meghaladta az én képességeimet.

A jelenet megfagyott egy idõre, lehet, hogy órákra vagy csupán percekre. A kimerevedett képben töltött idõ egy életnek tûnt számomra. Tudtam, hogy a halál egy olyan követével nézek szembe, akiben nyoma sincs a könyörületnek. A sötét entitás, - Biztos voltam benne, hogy nem emberrel állok szemben. - most hangtalanul közeledett felém. A lábaimat béklyóba kötötte a félelem. Reszketett minden porcikám, mire háromlépésnyire megállt tõlem.

Ajkai mozogni kezdtek, mire a lába körül apró kék villámok kezdtek cikázni. A jelenés egy idézõ kört festett az alakja köré, majd apró kék lángok gyúltak az üldözõm körül a levegõben. Mielõtt bármit tehettem volna a lángok felém repülve lángra lobbantották a tüskés bokrokat körülöttem. Az egyre jobban tomboló tûz elõl csak egy irányba menekülhettem a vadcsapáson az erdõ felé. Csak rohantam és rohantam be a sûrûbe, úgy tûnt már órák óta menekülök. Nem tudom mi történt, a tûz vagy kihunyt mögöttem, vagy már eléggé eltávolodtam tõle a kék ragyogás megszûnt mögöttem. Egyre sötétebb lett körülöttem a világ. Levelek zaja és megannyi apró nesz tette elevenné körülöttem az erdõt. Nem mertem visszafordulni. Éreztem a hátamon a tekintetét. Mentem elõre, bár ez inkább vánszorgás volt. Estem-keltem.

Tudtam, hogy ez egy álom, de olyan valóságosnak tûnt, hogy minden botlásnál és esésnél éreztem a fájdalmat. Teljesen elcsigázottan értem egy nyílt területre, amit hatalmas fák vettek körül. A göcsörtös ágak között szellemalakok suhantak tova, a távolból sikolyok hallatszottak. A kék lángnyelvek újra megjelentek körben a tisztás szélén. A nyílt terület közepén egy kõoltár volt és annak túloldalán ott állt õ. Nem láttam az arcát, a kámzsája teljesen eltakarta. A köpenye szinte élt és úgy hatott, hogy elnyel minden fényt. Megragadta a köpenyét és leszakított belõle egy darabot. A letépett darab fekete lángként kelt életre a tenyere felett. A láng hol örvénylett, hol megnyúlt és kékesfehér fény árasztott magából. Ezzel egy idõben az árnyalak felnyitotta mind a három szemét. A szemei is hasonló fényt árasztottak. A balkeze egyetlen mozdulatára a testem megfeszült és elhomályosult elõttem a világ.

Minden forgott és zsibongott körülöttem, az idõérzékem eddigre teljesen cserbenhagyott. Csak a kõ hidegét éreztem, ahogy a hátamhoz ért. A hideg valahogy kizökkentett a lidércnyomásból, és én megragadtam a hirtelen adódott tiszta pillanatot. Minden megmaradt erõmet összeszedtem és kitörtem a sötét látomásból. Felnyitottam a szemem és újra a nappalimban feküdtem a kanapé karfája nyomta a tarkómat. A nyakam teljesen elgémberedett, a fejem zsongott, a szám kiszáradt, de ennyire még soha nem örültem a tyúkszaros életemnek. Elvonszoltam magam a konyhába és kivettem a hûtõbõl egy vizet belekortyoltam, nagyon jól esett. A testem remegés kezdte rázni az izzadságtól átázott ruhák miatt. Kellemetlen volt, de korántsem annyira, mint az álom. Végre ébren voltam. Elmentem zuhanyozni, a forró víz, mint megannyi tû szurkálta a bõröm, de nem bántam.

Miután helyre rázódtam, leültem a szõnyegre. Keresztbe raktam a lábaim és egy légzéstechnika segítségével megfelelõ állapotba hoztam a tudatomat. Néhány perc elteltével már olyan mély meditációban voltam, hogy módomban állt kommunikálni a mesterrel. Szinte kívülrõl láttam magam, amint nagyon halkan belesuttogtam az éjszakába.

- Mester, ez a fickó egy álomjáró. Nem tudom, hogy kit szolgál, de olyan mágiát használ, amirõl még soha nem is hallottam.

A jelentéstétel után még ittam egy teát, majd eltettem magam másnapra. Még vetettem egy pillantást az órás rádió vörösen izzó számaira három óra öt percet mutatott. Végre álomtalan alvásba zuhantam a kimerültségtõl.

Az alvásnak egy hideg fuvallat vetett véget, ami a lábamat kezdte cirógatni. A szemeim felnyitottam, de csak az óra vöröses fénye által derengésbe vont szoba vett körül. Már majdnem megnyugodtam, amikor a szobám ajtaja kivágódott, és ott állt az idegen.

- Basszus kulacs! Megtalált. - kiáltottam.

A belõle áradó erõ teljes mozdulatlanságba kényszerített, az egyik kezével lerántotta rólam a takarót a másikkal pedig megragadta a bokámat. Úgy rántott le az ágyamról, mint egy rongybabát, és elkezdett kivonszolni a szobából. A bokám égette az érintése, és ez az égõ érzés kezdett átterjedni a teljes testemre.

- Gyere kölyök! Most elmegyünk egy csendesebb helyre. - Mondta teljesen szenvtelen hangon. - Te pedig szépen elmondod nekem, hogy ki küldött a nyakamra.

- Rohadj meg! Belõlem nem szedsz ki semmit! - Válaszoltam ösztönösen, de teljesen zavarba ejtett, hogy meg tudtam szólalni. Felszívtam magam és azt kiabáltam. - Nem adom ki az enyéimet.

- A mestered büszke lehet rád, de mire végzünk, kereshet magának egy új tanítványt. Rendes gyereknek látszol, de majd egy következõ életben folytatod, amit most elkezdtél. Azt pedig én döntöm el, hogy mire fogsz válaszolni. - A rövid diskurzusunk itt ért véget. Rám mosolygott és még hozzátette. - Kapaszkodj, taknyos jön a hullámvasút!

A nappaliba érve letérdelt, a tenyerét a földre tette és egy számomra ismeretlen nyelven elmondott egy rövid idézést. A szavak elhangzása után világoskék fény szaladt körbe a padlón a nyomában pedig fénylõ írásjelek és különbözõ ábrák jelentek meg. Mennydörgés szerû robaj támadt és fekete villámok kezdtek cikázni mindenfelé, az orromat szúrós szag töltötte meg. Egy pillanattal késõbb egy hatalmas dörrenés, egy vakító villanás és a nappalim eltûnt.

A fejem kótyagos volt, a világot elmosódott foltokként érzékeltem magam körül. A számban vér ízét éreztem és mindenem fájt. Elharaptam a nyelvem. A kép kezdett kitisztulni, de nagyon nem tetszett, amit láttam. Körös körben hatalmas fák rajtuk oszladozó emberi torzók himbálóztak láncokon. A szemüregek sötéten és üresen meredtek rám, a hollók már megtették a magukét. Körben fáklyák lobogtak megvilágítva a félig lecsupaszított koponyákat.

A kõoltáron találtam magam újra, az idegen pedig fölöttem állt a kezeit az ég felé emelte és újra az ismeretlen nyelven kezdett beszélni. A hangja úgy szállt az éjszakában, mint ködben a mozdonyfütty. Minden szava akár a faltörõ kos újabb és újabb ajtót tört fel az elmémben. Végül a lényem lemeztelenedve védtelenül hevert az oltáron, mint egy nyitott könyv. Õ pedig csak lapozta és olvasott belõlem. Az életem eseményeit filmként néztem végig és éreztem, hogy ez itt a vég. A szemembe hideg könnycseppek gyûltek és szaladtak le az arcomon. Hevertem ott tehetetlenül és moziztam.

A film kezdett a végéhez érni, elérkezett a mai nap. Láttam magam a mesterrel a folyóparton, végig néztem a napom, ahogy felszállok a buszra a kisvendéglõben elköltött vacsora után. Figyeltem amint lesurranok a buszról a tömegbe vegyülve, követem õt egy félkész toronyházba egyenesen fel a tetõre. A tetõn rám néz, én pedig egyszerûen elájulok. Eszméletlenül heverõ testem felemelkedik a földrõl. Egy apró kézmozdulattal magához húz. Egy ideig résnyire nyílt szemmel néz le rám. Eközben a hó újra hullani kezd, nagy pelyhek hullnak az arcomra, hogy jeges könnyekként legördüljenek a cseppek.

Kinyitottam a szemem és egyenesen a résnyire nyílt szemekbe nézetem. A tarkóm nagyot koppan, amikor a betonon landolok. Megborzongtam és rádöbbentem, hogy magamnál vagyok. A hóban fekszem. Az idegen pedig ott állt felettem. Az idegen arcán furcsa mosoly ült, majd kitört belõle a nevetés. Hangosan nevetett, épp csak a térdét nem csapkodta. Én pedig irtó hülyén éreztem magam. Nem értettem, mi a bánat történt pontosan. Minden olyan kusza és felidézhetetlen volt. A könnyem patakzott, a taknyom pedig az orromon himbálózott a hidegtõl. Szóval szánalmas látványt nyújtottam.

- Van benned kurázsi kölyök! Töröld meg a képed! - Nyújtott egy zsebkendõt felém, mosollyal az arcán. - Szerintem ezt a leckét nem felejted el mostanában.

- Mi a franc történt? Ki vagy te? - motyogtam magam elé. Fogalmam sem volt róla, hogy a kérdéseim elhagyják-e a számat, vagy még az elmémbõl olvas az idegen. - Meddig voltam eszméletlen?

- Körülbelül fél órát ejtõztél itt a tetõn, de az elméd felett már a buszon átvettem az uralmat.

- Nem akartam semmi rosszat. Megtámadni téged, vagy ilyesmi.

- Azért ahhoz kicsit korábban kellett volna felkelned. - mondta mosolyogva. - A mestered azért büszke lehet rád. Minden megpróbáltatás ellenére az elméd jól állta a sarat.

- Az a bögre, már régen eltört. Az a bögre… - mondtam végül. Minden totál zavaros volt. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Hirtelen hányni szerettem volna és azt hinni, hogy totál be vagyok nyomva.

- Ha jól emlékszem a csónakházi jelenetre, akkor inkább küldetést teljesítettél. - folytatta, mit sem törõdve a zavarodottságommal. - Vagy vizsgáztál?

- Bocs, teljesen balfasz vagyok! Ráadásul totál ártalmatlan. - Úgy égett a pofám, hogy hálát adtam az égnek a tetõn uralkodó félhomályért. - Asszem, akkor megbuktam.

- Rá se ránts. Én piszok jól szórakoztam. Tudod, nagyon régen volt hasonlóban részem. Egyébként Kertész vagyok, és amint tapasztaltad álomjáró is. Ami pedig a vizsgát illeti szerintem egy közepest megért a teljesítményed.

- Köszönöm, hogy nyugtatni próbálsz, de ezt jól elcsesztem. Ég is a pofám, hogy így viselkedtem. Inkább kérdeznem kellett volna.

- Néha az sem árt. Mármint kérdezni.

- Nem gondoltam át rendesen a dolgokat, amikor követni kezdtelek. - mondtam, miközben a tõle kapott szétázott zsebkendõvel törölgettem a képemet. - Elbíztam magam, és lebõgtem.

- Semmi kivetnivaló nincs a teljesítményedben, az elején még tudtad, hogy ez csupán játék az elméddel. Az pedig jó meglátás, hogy érdemes elõbb kérdezni. - A beszélgetésünk egésze alatt az a jámbor mosoly ült az arcán, amivel a mai napig az õrületbe tud kergetni. - Ha így folytatod még a végén igazi mágus lesz belõled.

- Te figyu, nem kezdhetném tiszta lappal? - Kezdtem összekaparni magam, annak ellenére, hogy nemrég zúzták porrá a maradék önbecsülésemet egy falbontó kalapáccsal.

- Fátylat rá. Kertész vagyok. - Nyújtott kezet derûsen, mintha mi sem történt volna. A barátságos gesztusa komoly paradoxont mutatott, az elmémben lezajlott eseményeket ismerve. - Szerintem a második nekifutásnak válasszunk valami fûtött helyet. Tudsz egy jó kocsmát a közelben? Innék egy sört, és szerintem neked sem ártana. A mesterednek pedig azt üzenem, hogy keressen fel. A házamnál minden nap megtalál.

- Szevasz, én meg Firkász. Tudok egy egész jó helyet, ami sokáig nyitva van. Valóban rám férne egy kis pia.

- Az üzenetrõl ne feledkezz meg!

- Rendben átadom az üzenetet a mesteremnek.

Hát így indult a barátságunk. Nem nyitottam valami jól, szerencsére nem szívta mellre a dolgot. Végül egy kocsmában átbeszélgettünk egy egész éjszakát. Ez az azóta eltelt két évtized alatt gyakran megismétlõdött. Volt, hogy tanított ezt-azt az álomjárással kapcsolatban, vagy a mágusok és boszorkányok történelmérõl. Megtudtam milyen nagyra tartja a rendünk szolgálatát. A többi rendrõl is sok ismeretet szereztem tõle.

Néhány nap múlva jelenésem volt Mamónál. Kertész is nála volt. Amikor megérkeztem, nyájasan diskuráltak a kandalló elõtt. Mamó kérte, hogy csatlakozzam a társalgáshoz. Akkor tudtam meg tõlük, hogy túl vagyok az elsõ próbámon. Mindent gondosan elterveztek. - Igen, õk ketten. - Ezt megtudván az önbecsülésem, három emelettel csusszant a béka segge alá.

A lelki sebhelyeim ellenére sikeresen helytálltam. Kertésztõl kaptam egy új bögrét. Egy dagadt, vörös macska volt rajta, egy nagy serleggel a mancsában. Ezt, valami elfuserált elismerésnek vettem tõle. Sajnos Mamó még vagy három évig nem hagyott fel, a jeges folyóban való áztatásomról és a válogatott kínzásokról. - Szigorúan, a testi és szellemi elõrejutásom érdekében. -  Bele se merek gondolni, hogy mi van, ha megbukok.

A múltidézésnek köszönhetõen szinte fel sem tûnt, hogy milyen rohadt egy kaptatón kellett felmászni, hogy megtaláljam. Az utolsó fordulóból már láttam, ahogy a kocsija platóján ül és meditál. Kerestem egy alkalmas tuskót és kényelembe helyeztem magam. A kisugárzásomat pedig igyekeztem elrejteni, amíg végez azzal, amit csinál. Békésnek tûnt, ennek ellenére valamilyen sötét és hideg energia lengte körül.

Réginek mondható ismeretségünk ellenére csak önáltatás lenne, ha azt gondolnám, hogy valóban ismerem. Van egy közös ismerõsünk, aki egyszer azt mondta róla, hogy: „Azért jó, hogy a barátomnak tudhatom, mert soha nem szeretnék az ellensége lenni.”.  Magam sem tudom, hogy miért, de osztom a véleményét.