3. Fejezet

Csak egy rövid séta és…

 

Hat koporsóval, egy kõarcú õrmesterrel, és a két némaságba burkolózott túlélõvel utaztunk hazafelé. A hatalmas gép raktere teljesen üres volt. A szinte tapintható fájdalom és gyász mindent kitöltött, némán és nyomasztóan lebegett a koporsók felett. - Csóringerek, még meg sem száradt a bakancsukon, a gyakorlótér sara. - Amikor felszálltak, alig láthatóan remegõ kézzel tisztelegtek nekünk, de a szemeiket le sem vették a koporsókról. Szinten hallottam a tudatukból üvöltõ kérdéseket. MIÉRT ÉN? MIÉRT… A srácokat nem igazán azért küldték a szolgálati helyükre, hogy harcoljanak. A seregben nem sokat adnak a harctéri pettingre. Ha nincs, mázlid elsõre megkapod szárazon murvával, pengedróttal és aknamezõvel. Õk szerencsések közé kerültek. A polgári infrastruktúra helyreállításához szükséges, szállítmányok õrzése és kísérete volt a feladatuk. Bár, a háborúban, ez sem biztosíték semmire.

            Furcsamód, a behemót csapatszállító légcsavarjainak hangja bántotta a fülemet. Minden korábbi alkalommal nyugtatólag hatott rám a monoton zaj. Azon a hazaúton, viszont kellemetlen érzés kerített hatalmába. - Valószínûleg a társaság miatt. - A két kölyök, egész úton, lógó fejjel ült velünk szemben. Lerítt róluk, hogy most vesztettek el elõször bajtársat. Késõbb se könnyebb a dolog, csak hozzá keményedik a lelkünk és a mimikánk. Az is fokozhatta a bánatukat, hogy egy relatíve békés vidéken érte õket orvtámadás. - Talán esélyük sem volt védekezni. - Úgy háromszáz kilométerre a frontvonaltól szedtük fel õket. Valahol legbelül átéreztem a fájdalmukat, nem vagyok pszichopata. - Mellõlem is lõttek már ki bajtársat. - Ezt a harcot viszont egymaguknak kellett megvívni. A világ legkönyörtelenebb csataterén, a saját lelkükben.

            Nem igazán értettem a bennem kibontakozóban lévõ szentimentális ciklon térnyerését, de abban biztos voltam, hogy az érzéseim tutira nem ültek ki az arcomra. Azt már rég kiverték belõlem. Talán a változás miatt vagyok most ilyen PICSA. - Ha hazaértünk én leszerelek és élem tovább az életem. Ennek a két taknyosnak meg marad a PTSD, vagy az embertelenné válás. Nincs másik út, ha egyszer már láttad a társad agyát, vagy õt magát szétloccsanni a falon. Esetleg még, érezted is az ízét a szádban. Mint egyesek…

Sohasem voltam az empátia megtestesülése, de lelki sekélyességben Kalap még rajtam is túltett. Ez a langaléta barom úgy hortyogott mellettem, mint egy jóllakott csecsszopó. Õ a sportterem, imádom meg minden, de akkor is, csak egy érzéketlen tahó. Már negyven elmúlt, amikor megismertem és az évek múltával csak romlott a természete. Mindig azt mondja, szereti õ az embereket és, hogy neki hatalmas szíve van. Csak éppen attól olyan nagy, hogy az élet negyven centi jéghideg bazalttal burkolta azt. Még saját orvosi szakkifejezés is alkotott hozzá: Harctéri szívmegnagyobbodás.

Mi elõbb szálltunk le a géprõl, mint a többiek. A bázisunkra érve azonnal a parancsnokságra mentem elintézni a leszereléshez szükséges adminisztrációt. Az egy futkározós napnak ígérkezett. - Nem baj. Ha, ez kell a szabaduláshoz, akkor megküzdök a katonai bürokrácia csikorgó gépezetével. A sok lótifuti közepette nem lesz idõm gondolkodni, a civil élet nehézségein. Különben is, lesz, majd aki megmondja, hogy mit tegyek.

Már vagy három épületet és hat irodát megjártam, amikor egy katonai terepjáró állt meg mellettem. Egy fiatal õrmester ugrott ki belõle, tisztelgett, majd a következõ baljóslatú mondat hagyta el a száját.

- Százados, az ezredes úr várja az irodájában.

- Csak nem ki akarnak tüntetni?

- Nem. Nem tudom asszonyom. - Az õrmestert láthatóan zavarba hozta a viccnek szánt kérdésem. - Kérem, jöjjön velünk.

            Vajon, mi a száraz lószart akar tõlem az ezredes, két nappal a leszerelésem elõtt? Ez volt a nap kérdése, de amikor megkaptam a választ kis híján szétkúrt az ideg. Az ezredes ugyan elmondta, hogy õ megpróbált minket kimenteni a feladat alól, de nem járt sikerrel. “Sajnálom százados, de a parancs túlságosan magasról érkezett…” Kezdetû mondat hallatán, már tudtam, hogy valami aktatologató barom baszott ki velem. Valami távoli irodában elõvett egy rohadt térképet, és rájött, hogy mi állomásozunk a legközelebb a mûveleti területhez. Mi meg mehetünk vissza a húsdarálóba. - És én még fagyit sem ettem.

- Ó hogy az isten busszal megy! Mi a száraz lószarért nem lehet szép csendesen lelépni? - Rúgtam be a barakkunk ajtaját és hajítottam keresztül az elsõ kezembe akadó tárgyat a helységen. - Még egy lapát szar a végére! Elmehetnek ezek a bús büdös pics…

- Mi ez a méltatlan viselkedés százados? - Vágott közbe Kalap, aki éppen az ágyán henyélt. -  Csak nem lenyúlták a fagyid?

- Te, nekem itt ne humorizálj, mert úgy váglak pofán, hogy megzavarodsz.

- Már több alkalommal mondtam neked, hogy kormoltatnod kéne! - A szemeim valószínûleg villámokat szórtak, mert Kalap hátra hõkölt, amikor felé mozdultam.

- Ide figyelj Kalap! Az, hogy te azon kevesek közé tartozol, akik élve megússzák, ha szóba hozzák a nemi életemet, az nem jelenti azt, hogy nem verlek érte össze egy stokival.

- Nyugodj már le egy kicsit!

- Ezek képesek voltak búcsú bulit szervezni nekünk. Ráadásul tizennyolc nappal eltolták a leszerelésem. Mehetünk a világvégére, mert valami balfasz rossz helyre tévedt, vagy tudom is én.

- Mi a fasírt van! Nem szoktál te ilyeneken picsogni.

- Akkor is ki vagyok akadva, mert ma este indulunk, és nem tudok elmenni, enni egy rendes sült bordát. A fagyiról nem is beszélve. - Ekkor már háromheti fagyi megvonásra voltam kárhoztatva. A fagyi nekem olyan, mint másnak a pia, vagy a drog, vagy tudom is én. Hideg, édes, krémes és persze az a néhány emlék…

- Tudtam én, hogy a fagyi lesz itt a probléma. - Simán kiröhögött az a tahó, majd folytatta. - Mindig az a nyavalyás fagylalt.

- Pofád lapos! Kezdj el pakolni!

- Én már rég elkészültem. Velem addig beszélt az ezredes, amíg te a papírjaid intézted.

- Akkor azért vigyorogsz te gyökér. - Az ágyamhoz érve egy cetlit találtam ez állt rajta: „Csokis keksz fagyi narancsöntettel a hûtõben. Siess, gyorsan olvad!”  Egész megbántam az elõbbi szavaimat. - Köszi!

- Na, futás! A leszerelés után úgy is akkora segged lesz, mint egy vízilónak. - A pislákoló megbánás egy pillanat alatt semmivé vált bennem. - Fagyikirálynõ.

- Én is szeretlek te büdös bunkó!

- Már csak egy rövid séta aztán leléphetsz! - Kiabálta utánam.

Másnap egy katonainak éppen nem mondható terepjárón zötykölõdve igyekeztem összefoglalni magamban a helyzetünket. Pára, vérszívók és menetrendszerinti esõ. Egy újabb rohadt dzsungel, a bolygó segglyukától egy köpésre. Egy magamfajta internátusban nevelt lány nem is kívánhatna ennél jobbat. - Rengeteg hasznát vettem eddig, hogy tudok rendesen késsel és villával enni. - Nem akarok panaszkodni, hiszen én választottam ezt az utat. Ez is csak egy munka, és mindig akad egy szerencsétlen, akinek befizetett valaki a gyors halálra. Katona vagyok, de már nem sokáig ez az utolsó bevetésem és megválok az egyenruhától. Utolsó kanyarnak nem is rossz. Mindenki szeret a trópusokra utazni, na persze ez nem az utazási irodák által hirdetett verzió. A munkámhoz viszont hozzátartozik az ilyen frankó kis helyek felkeresése. Van néhány dolog, ami hiányozni fog. - A dzsungeltúrákon és a sivatagi kirándulásokon kívül természetesen. - Szeretek például helikopteren utazni. Imádom a zárótûz mennydörgés szerû robaját és az égbe törõ robbanások látványát. Nincs is annál csajosabb érzés, mint dolgod végeztével visszanézel, és egy távoli robbanás lökéshulláma meglebegteti a hajadat. - A közelit nem szeretjük, mert az le is viszi. Ha, nincs szerencséd az arcod is.

A legjobban viszont a spotterem fog hiányozni. Az a tahó állat a kaszárnyából. Szeretem ám! Lehet, hogy olyan, mint egy érzéketlen tuskó és kicsit érdes a modora, de õ a szemem a fülem és a pajzsom kint a terepen. Sok bevetésen volt már az õrangyalom. Egy szikár, éles eszû fickó hideg kék szemekkel. Már jóval elmúlt negyven, és sokat látott a világ szarban és vérben fortyogó felébõl, de a humorát nem veszíti el soha. - Igaz, hogy az egy kicsit feketébb a kelleténél, de mit várunk egy embertõl, aki hivatásból gyilkol. - A hülyébbnél, hülyébb ötletei miatt nem léptették elõ soha, így megmaradt örökös hadnagynak. Ha, nincs terepen nem bír a vérével és néhány unalmas nap után olyan, mint egy rossz gyerek. Az agya ellenben olyan matekkal is könnyedén elbánik, amitõl egy átlagember vért hugyozna. Valószínû ezért sorolják a viselt dolgai ellenére a legjobbak közé. Nagyon sokat tanultam tõle az évek során.

Három napja érkeztünk ebbe a remek kis trópusi országba. A kiképzõ õrmesterem adott, elég jó leírást az ilyen helyekrõl, egy terepgyakorlat alkalmával. „Na, ribikéim elérkezett a pillanat, hogy túrázzunk egy kellemeset, itt Gaia istennõ két keble között. Ez az aprócska zöld folt földanyánk szíve fölött, pont olyan, mint egy nõ belülrõl, forró és nedves, csak itt nincs kielégülés. Ja, és az itt összeszedett nyavalyákhoz képest a kankót és társait, csak influenzának érzi az ember.”

Mivel már több ilyen túrán túl vagyok. - Hogy baszná meg egy talicska aprómajom! - Kiegészíteném az fentieket. Inkább a pokol valamelyik elbaszott bugyrára hasonlít, ahol a tûz már kialudt, és mindent elborít a rothadástól bûzlõ gõz. Annyi a szúnyog, mint égen a csillag, és a növények is elevenen akarnak megnyúzni. Ami nem tüskés, az mérgezõ. Ráadásul itt még az ehetõ dolgok is harapnak. Az elõzõ napi vacsoránkat például abból a kakasból fõzte Kalap, ami elvesztette a délelõtti viadalt. Ez van. - Ne, próbáld szeretni!

Szóval minden faszányosan alakult. Az élet, na meg egy csapatszállító elhozott ebbe a nagyobb farm méretû országban, amit megvett kilóra egy nagyhatalom. - Remélem nem fizettek sokat ezért a szarfészekért. - Minden a szokásos mederben folyt, ebben az aprócska mintaállamban. Ha, nem hazudtak a pártfogoltjaink, akkor az országot három részre osztották a helyi érdekképviseletek. Ahova minket küldtek, azt speciel a hadsereg irányította. - Mindegy lehetne rosszabb is, raktak már a mieink diktátorokat is bársonyszékbe. - A helyiek kedves egyszerû népeknek látszottak, de érthetõ módon nem örültek a katonáknak. Fõként a helyi erõket nem szívlelték.

A bázisunk, - Már, ha lehet így nevezni. - ahonnan a küldetésünk indult, nem volt több, mint egy sárkupacra épített, hevenyészett tábor. „Na, ez ám az öt csillag.” Jegyezte meg Kalap, amikor megérkeztünk. Az egész néhány álcázott sátorból, egy bádogozott raktárból és néhány nádtetõs oldalfal nélküli bambuszbódéból állt. Az õrség egyszerûen a környezõ fákra szegelt deszkákon kucorgott, gépkarabéllyal a kezében. A gõzölgõ nádtetõk alatt függõágyak lógtak. A bodegák mellett elhaladva szúrós izzadtság és penetráns lábszag csapta meg az orrunkat. A parancsnoki sátor mellett állt a konyha, ami elfért egy nagyobbacska kifeszített ponyva alatt. Még jó, hogy nem kellett azt ennünk, amit ott fõztek. Szerencsére nálunk mindig Kalap a szakács. Ha, nincs kedve fõzni, akkor marad a konzerv. Be voltunk oltva minden szar ellen, de szerintem elég lett volna egy tányér majomragu a „kantinból”, és két nap alatt átfostuk volna magunkat a másvilágra.

A helyi parancsnok egy alacsony kopasz kis figura volt. Igazi állat lehetett, mert a jelenlétében minden beosztottja feltûnõen halkan beszélt és kerülték a tekintetét. Régimódi, vasmarkú katona volt. Nem ereszkedett le az emberei közé, a kapcsolattartásra tartott egy csicskást. Az ezredes, - A rangját, csak késõbb hozták a tudtunkra, mert valami kevésbé publikus okból nem viselt rangjelzést. - vagy a csicskással beszélt, vagy mindenkihez egyszerre. A talpnyalója volt a szócsöve, azokra az esetekre, amikor nem akart elõjönni a sátrából. Kalappal egymás közt megbeszéltük, hogy tutira a saját pecsenyéjét sütögeti az ezredes.

A csicskás a második nap reggelén, tett egy erõtlen próbálkozást nálunk is a talpnyalásra, de Kalap hamar az értésére adta, hogy merre hány méter. Az elsõ pillanatban látszott rajta, hogy egy igazi görény. Na, az õ számára aztán egyértelmûvé tették a társai, hogy mennyire utálják. Láttam olyat, hogy utána köpnek. Velünk ellenben tisztelettudóan viselkedett mindenki, még egy plusz sátrat is felállítottak nekünk egy emelvényre. Ez rohadt jól jött az özönvízhez hasonló esõk érkezésekor. Mert az bizony minden tetves napon ugyanakkor eleredt, és szakadt órákon át megállás nélkül. Az elsõ néhány nap eseménytelenül telt, csak dekkoltunk a sátorban edzettünk és ettünk. Vártuk azt a rohadt eligazítást.

A harmadik nap reggelén megérkezett egy pöcs öltönyben. - Valami politikai kapcsolattartó. - Jött vele egy tiszt és egy másik fazon. Felbolydult a bázis még a parancsnok is futkározott fel-alá. A csicskás úgy üvöltözött, eltorzult hangon, mint akinek a tökeit hámozzák. Kiderült, hogy a civil azokhoz a tintanyalók tartozik, akik nyélbe ütötték ezt a kis üzletet hazáink között. Úgy beszélt velünk, mintha a seggébõl rángatott volna elõ minket. Gondolkodtam rajt, ha maradna estig a pojáca, akkor jól orrba verem a sátrak között. - Semmi harag, csak szimplán a tiszteletünk jeléül. - Szóval, az öltönyösök alkuja értelmében a katonáink segítenek megvédeni a határaikat, és elgördíteni a sziklákat a fejlõdés útjából. Jelen esetben valami parasztot kellett lecsapni a tábláról. Természetesen itt is valami láthatatlan érdek diktál a háttérbõl. - Na, ez a része a dolognak engem soha nem érdekelt, mert én csak lövök és megyek.

Az eligazításra a helyi parancsnok sátrában került sor. A berendezés egyszerûbb volt, mint gondoltam. Egy asztal, egy elkerített hálórész, egy mûholdas kommunikációs rendszer, és a nekünk behozott székek voltak benne. Az észosztás elejét a helyiek nyelvén tartották. A ki kit visz hova részt kihasználva bajtársam szokásához híven, fogadni akart velem.

- Szerinted meddig leszünk kint ebben a zöld pokolban? - Kérdezte halkan. - Szerintem sitty-sutty megjárjuk.

- Ne basz… Te totál hülye vagy. - Egy pillanat alatt belém rakta az ideget. - Nem ér rá késõbb?

- Most jutott eszembe. - Kalap pontosan tudta, hogy ebben a helyzetben bele fogok menni a fogadásba, mert azt akarom, hogy mielõbb elkussoljon.

- Oké, most utoljára. - biccentettem is beleegyezõen.

Hála az égnek a helyi hadvezér kõagyúnak bizonyult. Nem értette meg, hogy õ csak névleg parancsol. Amíg elmagyarázta neki az aktakukac, addig volt idõnk pusmogni.

- Na, dobd gyorsan a tétet! - sürgettem Kalapot.

- Ötvennyolc órát mondok. A tét pedig legyen három vacsora a nyertes által választott helyen.

- Én nyolcvanat. Érkezéstõl-kivonásig, és felhívnám a figyelmedet, hogy már így is jössz nekem egy raklap sörrel, meg tíz ebéddel. Arról a félhordónyi fagyiról nem is beszélve.

- Kisanyám, csak te tehetsz róla, hogy nem sikerült még lerónom az adósságom.

- Te, hazug tetû! - sziszegtem. - Le fogom vágni a tökeidet. - A nyomaték kedvéért néhány centire kihúztam a tõrömet.

- De tényleg. Már rég letudtam volna, ha nem tudnám, hogy ódzkodsz, az idegen népek konyhájáról. - Rá kellett jönnöm, hogy ez a görény azt akarja, hogy elröhögjem magam. - Ja, meg gondoskodom a koffered geometriai paramétereinek megóvásáról.

- Ez nem fog bejönni. - és pókerarccal felkínáltam neki a középsõ ujjam. Még akkor is csendes nevetés rázta Kalap vállát, amikor az eligazítást tartó tiszt kiküldette a hazai csapatot.

Miután mindenki távozott, két másik fazon is csatlakozott hozzánk. Az egyikük biztosan katona volt. Egyszer már találkoztam vele egy bázison, a világ másik felén. Ha jól emlékszem ezredes. Habár, azóta akár tábornok is válhatott belõle. Õt, egy a seregben nem rendszeresített egyenruhát viselõ férfi kísérte. Valahogy lerítt, a privát Rambóról, hogy valamelyik hárombetûs cég embere. Furcsán méregetett, de akkor betudtam annak a dolgot, hogy nõ vagyok.

Az eligazítás innentõl elég gyorsan zajlott megtudtunk mindent a célszemélyrõl. Az emberünk egy civil, aki horgászni jár a két ország határát jelentõ folyóra. A golyót pedig azzal érdemelte ki, hogy a genetikusként nem a civilizált világ, hanem a saját hazája érdekében folytatott kutatásokat. Éppen ezért a kormánya erõs õrizet alatt tartja, de a családi nyaralás alatt az õrség jóval gyengébb.

Az eligazítás közepén furcsa, ismerõs érzés kerített hatalmába. Igyekeztem elhessegetni az elmémet érõ külsõ impulzust, de nem sikerült. Az érzés egyre erõsebben, már-már dörömbölésszerûen jelentkezett. Valaki megpróbálta megérinteni az elmém, hogy telepatikus úton kommunikáljon velem. Valaki a jelenlévõk közül a többiek tudta nélkül, akar velem infót megosztani. Körbe pillantottam keresve a próbálkozót. Amikor végül összeakadt a tekintetünk, az ügynök sokatmondó pillantást vetett rám. A felismeréssel egy idõben érkezett a mentális üzenet.

- Százados, a célpont és a felesége valójában beavatottak.

- Mit kell tudnom róluk. - Tapasztalván, hogy az idegen beavatott képes megérinteni az elmém, nem volt más lehetõségem, mint engedelmeskedtem.

            A magamfajták soha nem tudhatták, hogy kinek és milyen módon van engedélyezve a parancsadás joga. Az illetéktelen behatolóktól, egy pecsétnek nevezett mentális pajzs védett minket. Mi, akkor engedelmeskedünk, amikor kell, és akinek kell. Az életünkkel pedig annak a vadásznak tartozunk, aki számára kovácsoltak minket.

- A férfi egy alkimista. Sajnálatos módon, az asszony képességeirõl nincsenek pontos információink.

- Ez mennyiben befolyásolja a küldetés célját?

- Semmiben. Azért önre esett a választásunk, mert ön biztonságos távolságból képes elvégezni a feladatot. A legfontosabb, hogy férjnek mindenképpen meg kell halnia. A járulékos veszteségek nem számítanak. Ha, szükségesnek érzi, vagy az árulás legkisebb jelére kérjen rakétacsapást a célterületre.

- Értettem. Egyéb tudnivaló?

- A rakétacsapást a „Csengettyû elveszett” szavak kimondása után azonnal végrehajtják. A 13-as csatornára váltsa a rádiót a kapcsolatfelvételhez. Az egyik, alakulatunk visszaszerzett egy mobil rakétarendszert a folyó túlpartját uraló milíciától. A maguk közt lévõ kis távolság miatt, a tûzijáték indítása után nem lesz mód a kivonásukra.

- Értettem.

- Van itt még valami. Pipacs üzeni, hogy három doboz mentafagyi várja, amikor hazaér.

- Mi van? - a mentális kapcsolat egy szempillantás alatt megszûnt.

A fickó úgy távozott az elmémbõl, ahogy jött. - Se bû, se bá. - Nem túl sok fontos dologról maradtam le, mert amikor újra az érzékeim saját urává váltam, a helyi parancsnok éppen az újonnan érkezetteknek tartottak tájékoztatást az itteni viszonyokról. A lényegesebb pontok átbeszélésében, már én is aktívan részt vettem. A mûholdas csúcstechnikának köszönhetõen megtudtunk minden szükségeset a terepviszonyokról, és a célterület megközelítéséhez szükséges adatokról. Odafelé vízen, visszafelé levegõben volt a menetrend. A nemzetközi bonyodalmakat elkerülendõ a kivonás felségjel nélküli civil helikopterrel történik, és az itteni bázisra már nem térünk vissza.

Alig tíz óra elteltével kint voltunk egy ideális fedezékben és vártuk a célpont érkezését. Végül egy a célterülettõl távolabbi pontot választottunk, az esõzések miatt. Hosszú nyirkos éjszakának néztünk elébe.  Elsõnek én õrködtem. Kalap a szemébe húzta névadóját, és már aludt is. - Csak tudnám, hogy a csába csinálja. - Naplementéig a túlpartot vizslattam. Sokáig nem kellett bámészkodnom, mert sûrû köd ereszkedett le a folyó völgyébe. A nap lement.  Utána már csak a csillagokat lestem. A homlokomon és az arcomon verejték csorgott. A bõrünket vérszívók marcangolták és nem lehettet eldönteni, hogy az izzadtság, vagy a pára csordogál a hátunkon. Szóval minden rendben volt, a dzsungel rendeltetésszerûen üzemelt.

Lassan, nagyon lassan telt le Kalap pihenõje. Amikor elérkezett az idõ egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy hozzá vágok valamit ébresztés gyanánt, de inkább, csak finoman megbökdöstem a lábát a bakancsommal. - Ez van. Õ egy paraszt, én meg vajszívû vagyok.

Kalap átvette az õrséget. Én vele ellentétben jó negyedórát fészkelõdtem, mire elnyomott az álom. A távolból még hallottam a dzsungel neszeit, amikor a megmentõm hangját hallottam a távolból. - Õ ugyan nem szerette, ha így nevezem, mert szerinte a megmentés nem ilyen. - A hangja nagyon halk volt, de tisztán érthetõ.

- Emlékezned kell!

Bár, már aludtam nagyon eleven érzések rohantak meg.  Valamiért izgatott lettem és jázmintea illatát éreztem. Az elsõ igazi beszélgetésünk elevenedett meg elõttem. Ami jó sok éve zajlott le köztünk. Minden jel arra mutatott, hogy a bácsikám az emlékeimen keresztül akar nekem üzenni. Néhány lélegzetvétel múlva már teljes egészében az emlék töltötte ki a tudatomat. A múltat pedig jelenként érzékeltem.

- Mond meg nekem kisasszony, a nevelõapádat bosszúból öletted meg, vagy más indíttatásod volt? - Ezt mindenféle köntörfalazás nélkül kérdezte tõlem egy teázás alkalmával. A szar azzal a lendülettel keresztbefordult bennem. Ezt meg, hogyan derítette ki.

Vasárnap volt, öten ültünk az asztalnál. Egy csendes kertvárosi ház verandáján. Mindenki nyugodtnak tûnt, semmi fenyegetõ nem volt a levegõben. Nekem viszont egyre inkább egy tárgyalásra kezdett hasonlítani. Nagy meglepetésemre a nénikéim szeme sem rebbent a kérdés hallatán, csak ültek és várták a folytatást. - Mi a pics? Õk lesznek az esküdtek? Vajon mindent tudnak? Szedd össze magad hülye lány! Csak higgadtan! Csak választékosan! Ne tetézd a bajt, amit magadra hoztál! Igyekeztem nyugalmat erõltetni magamra.

- Azt tudnod kell, hogy a válaszod komoly hatással lesz a további életedre. - folytatta higgadtan a bácsikám. - Meg se próbálj hazudni!

- Sokáig gondolkodtam a dolgon, hogy bosszút állok. - mondtam és próbáltam a higgadt maradni. - Aztán rájöttem, hogy nem ér annyit, hogy bemocskoljam vele a kezem. Tudjátok, az internátusban van az embernek ideje átrágni magát jó és rossz dolgokon egyaránt. Idõnként ugyan rákerestem a neten arra a mocsokra, de nem találtam meg. Gondoltam az élet majd elrendezi.

- Végül azért csak megtaláltad valahogy? - kérdezte Jáspis nénikém.

- Nem találtam meg. Egy nap simán besétált az internátus udvarára.

- Hogy került oda?

- El sem tudtam képzelni, hogy mit keres ott.

- Téged keresett? - érdeklõdött a bácsikám.

- Nem engem keresett. Egy elsõéves kiscsaj anyját kísérte el, amikor az jött, hogy hazavigye a lányát tavaszi szünetre. Szegény kis bige nem sejtett semmit. Gondoltam, most elrendezem a sorsát. Azt még nem tudtam hogyan, de már akkor tudtam, hogy elintézem.

- Azért, mert azt gondoltad, hogy megint minden kezdõdik elölrõl. - Olyan tekintettel mért végig, hogy már tudtam ez a beszélgetés tényleg eldönti a sorsomat. Akkor már kezdtem félni tõlük, de sikerült, valahogy nyugalmat erõltetnem magamra. - És meg akartad menteni az iskolatársad a rá váró borzalmaktól.

- Nem igazán akartam én megmenteni, csak láttam azt a vigyort az arcán. Fülig szaladt a szája, ahogy meglátta a kis szöszit. Az dühített fel, hogy boldog volt! Boldog volt az a rohadt szarházi! - Riadtan elhallgattam, mert egy pillanatra felemeltem a hangom.

Miközben beszéltem olyan hülyeségek jártak a fejemben, hogy Itt helyben kitekerik a nyakam és megyek a kerti tóba, mint abban a filmben. De minimum kivágnak az utcára, aztán mehetek strichelni. - Akkor inkább a halál!

- Olyan nagy baj, hogy vissza akartam vágni? - A félelmem kezdett daccal keveredni. - Ti, csak sejthetitek min mentem keresztül!

- Tehát azt akarod mondani, hogy dühbõl tetted és vissza akartál vágni. Meg akartad ölni?

- Nem csak eljátszadoztam a gondolattal, hogy levágom valahogy a micsodáját. Utána szenvedhetett volna élete végéig, mint éhes macska az akvárium elõtt. - Kezdtem visszanyerni a nyugalmam, mert úgy éreztem nekem már meszeltek.

- De akkor, hogy lett ebbõl darabolós gyilkosság?

- Egy felsõbb éves lány, aki valamit kiszúrhatott. Másnap megkeresett és felajánlotta a segítségét. Azt tudtam róla, hogy a többiek furának tartják. Elõször nem értettem, hogyan jött rá a dolgokra. Aztán elmondott mindent, amit látott, amikor úszáson kisegített a medencébõl, és felismerte a fickót az elsõs lány mellett. - A szám kezdett  kiszáradni ezért kortyoltam egy kis teát. - A lány elmesélte, hogy a nagybátyja egy szektát vezet és  õk idõnként embereket szoktak áldozni valamilyen istenségnek. Egy szavamba kerül és felveteti a listára. Én azt mondtam, hogy ha lehet, jó sokat szenvedjen. Néhány héttel késõbb a lány közölte, hogy a fickó el van intézve. Eleinte nem akartam elhinni. Aztán mondta az elsõéves kis csaj, hogy eltûnt a nevelõapja. Hát így történt a dolog.

- Nem gondoltad, hogy ez így túl egyszerû? Nem volt furcsa, hogy valaki ilyesmit ajánl fel neked? Nem féltél az esetleges következményektõl? Nem gondoltad, hogy ennek ára lesz?

A kérdések elhangzása után súlyos csend telepedett ránk, és a többiek fürkészõ tekintete szinte a lelkembe hatolt. Ekkor még nem tudtam, hogy pontosan kik is õk valójában. Kik azok az emberek, akik a gondomat viselték a megtalálásom után.

- Mégis mi járt a fejedben? Mit gondoltál, hogy mi mit fogunk veled tenni, ha a megtudjuk mi történt? Vagy esztelenül beleugrottál a dologba?

- Furcsa volt, hogy megkeresett az a lány, de úgy hittem a sors hozta elém a lehetõséget. Úgy gondoltam az árát pedig már régen megfizettem. Éreztem, hogy itt a lehetõség, ezt a dominót nekem kell meglöknöm. - böktem ki a választ rövid habozás után. Igyekeztem megválogatni a szavaimat. - Olyan volt, mint amikor egy bogarat találsz a szobában, ami nem hagy aludni a motoszkálásával. Miután megfogtad, gondolod, hogy ki dobod az ablakon. Viszont, amikor elindulsz, az ablak felé még nem tudod, hogy odakint valami olyat látsz, ami befolyásolja az életedet vagy valaki másét. Egyszerûen éreztem, hogy ez szükséges, hogy ez  a feladat rám vár.- Az öreglányok egyre furcsábban méregettek. A bácsikám pedig felállt és a tornác korlátjának támaszkodva az udvar felé fordult. Háttal állt nekem. Ennek ellenér úgy éreztem mintha közvetlen közelrõl nézne a szemembe. - Persze nem gondolnám, hogy van olyan élet, ami többet érne egy másiknál. Viszont vannak alkalmak, amikor ránk hárul a feladat, hogy tegyünk valamit. Nem bánok semmit, és most sem cselekednék másként. - A szavak teljes természetességgel folytak ki belõlem.

Magam is meglepõdtem, mert nem vagyok egy született szónok. Akkor ott a tornácon viszont nagyon irodalmira vettem a figurát. A nénikéim láthatólag még vártak tõlem valamit, de én kezdtem kifogyni a mondandóból. Felálltam az asztaltól, és oda        léptem a korláthoz. A bácsikám, felém fordult. Minden bátorságomat összeszedtem, és a szemébe néztem. Különös módon haragnak semmi nyoma nem volt a tekintetében. Csupán valami furcsa árny mozgott az íriszében. A tekintete mély volt és öreg. Nagyon öreg.

- Tégy velem, amit akarsz! - mondtam széttárt karokkal.

- Nem teszünk veled semmit. Sem én, sem a nénikéid. Az embereket a döntéseik határozzák meg, és te úgy döntöttél gyilkos leszel.

- Inkább gyilkos, mint áldozat. - csúszott ki a számon.

- Értem. Most te akartál vadászni, és az élet lehetõséget adott neked. Tudod, mindenki eszköz a sors kezében. Idõnként szól is hozzánk. Valószínû a sors hangját hallottad meg, amikor eléd került ez a lehetõség. Te pedig cselekedtél. Azt tudnod kell, hogy amit tettél felõrölte volna egy átlagember lelkét.  Mi viszont mindig is sejtettük, hogy te nem vagy átlagos.

- Ez most mit jelent? Mit kell tennem? Adjam fel magam? - Nem akartam hinni a fülemnek. Kik ezek? Mit akarnak velem?

- Kevesek születnek a sors kardjának. Még kevesebben értik meg, hogy van olyan élet, amit el kell venni. Nem azért mert az illetõ nem érdemli meg azt, hanem azért mert ilyen halálra van szüksége, hogy beteljesedjen a sorsa. Az erõszakos halál nagyon fontos tapasztalat a léleknek. Ez ugyanúgy igaz a távozóra, mint a hátrahagyottakra.

Most mi van?- vágtam közbe.

- Egy élet elvételéhez nagy elszántság szükséges. - A bácsikám hangja teljesen nyugodt volt. Úgy folytatta, mintha nem kérdeztem volna semmit. - Meg kell érteni a tett célját, mert aki cél nélkül a maga szórakoztatására öl az egyszerûen elmebeteg. A sors pengéje ellenben megteszi, amit kell. A lelkek megtanulják a maguk választotta feladatot, a világ pedig mehet tovább. Ez egy szükséges rossz, amit azért kell megtenni, hogy a gyengék tovább élhessenek boldog tudatlanságukban. - Ahogy beszélt olyan hatást gyakorolt rám, mint amikor egy kavicsot ejtenek egy mély kútba és a csobbanás hangja kitölti a víz feletti ûrt. A szavai egyszerre hoztak megértést és célt a számomra, akkor és ott rádöbbentem tényleg egy ilyen pengének születtem. - Mi végrehajtók vagyunk. A magunkfajta elfogadja, hogy csak egy kard, ami átvágja az élet szövetét ott és akkor, amikor kell.

- Mit jelent az, ha most azt mondom én vállalom, hogy elindulok ezen az úton? - kérdeztem bizonytalanul.

- Ez Parázs azt jelenti, hogy a nyári szünetben megkezdõdik a kiképzésed. Azonban addig még nagyon sok dolgot kell tisztáznod a nénikéiddel. - Az asztalnál ülõ öreglányok ezt heves bólogatással erõsítették meg.

Csak akkor tûnt fel számomra, hogy a beszélgetésünk alatt Jáspison kívül nem szólt közbe senki. Jáspis amolyan anyapótlék volt számomra. Amikor kórházban voltam, akkor is mindig õ látogatott meg. Az iskolai dolgaimat is mind õ intézte. Most mégis átengedte a sorsom irányítását a bácsikámnak. Pedig õ sem volt a vérrokonom. Kezdett nyilvánvalóvá válni számomra, hogy a megmentõm nem egy hétköznapi fazon.

- A világunk dolgairól még keveset tudsz, de ez hamarosan megváltozik. Parázs olyan útra léptél a mai napon, amirõl már nem térhetsz le soha többé. Nem fogunk megbüntetni, azért amit tettél. Mi más szemmel látjuk a világot és annak összefüggéseit. El kell fogadnod, hogy ezután, mi fogjuk megmondani neked, hogy mikor és mit tehetsz. A cselekedeteid innentõl minket minõsítenek, egy olyan világban, amit nem ismersz. A mi világunk komor, és komoly szabályokhoz kötött életvitelt követel. Közöttünk a legkisebb hiba is végzetes lehet. Mert a világot olyan jelentéktelennek tûnõ cselekedetek mozgatják, amiknek a hatása lehet, hogy csak évtizedek múltán válik nyilvánvalóvá. Ez a rejtett összefüggés mutatta meg magát nekem, amikor rád találtam. Te is ezen erõk hatására cselekedtél, bár nem fogtad fel teljes egészében. Ennek ellenére te éltél a lehetõséggel, és befolyásoltad a világ menetét.

- Kiképzés? Milyen kiképzés? Nem értem ezt az egészet! Kezdek tõletek félni! - A félelmem és az értetlenségem kezdett úrrá lenni rajtam. A beszélgetésünk egyszerre hozott megkönnyebbülést, és mérhetetlen bizonytalanságot számomra. - Most bezártok valahova és nem járhatok többé rendes iskolába?

- Nyugodj meg Parázs! - A vállamra tette a kezét. Az érintése forró volt és zsibbasztó. Ez furcsa mód nyugtatóan hatott rám. - Nem zár el senki sehova, és az iskolát sem kell otthagynod. Mi megbízunk benned. Ha, nem azok lennénk akik, akkor a titkodra sem derült volna fény soha. Te tanulsz tovább, mint a korodbeliek, csak több feladatod lesz a szabadidõdben, mint a társaidnak. A különórákon és a nyári iskolában megszerzett tudás pedig nagyon fontos a jövõdre nézve.

- Még soha nem értél hozzám! - Ez csak úgy kicsúszott a számon, de mielõtt eltávolodhatott volna tõlem én megöleltem. Sírni kezdtem és a könnyeimet nyelve motyogtam. - Köszönöm, nagyon köszönöm. A megértést, a bizalmat… mindent.

Azóta sem történt ilyen, a szükségesnél nem engedett magához közelebb. Volt ugyan, hogy ellátta egy-egy sérülésem, vagy gyógyítás céljából rám tette a kezét, de egyébként a mai napig nem ért hozzám. Ha, ideje engedte elvitt fagyizni. Azok a napok voltak számomra a legszebbek. - Még a mentafagyit is megettem volna a kedvéért, pedig azt utálom. - Minden alkalommal, amikor mellettem állt éreztem lángolni a kéznyomát a vállamon. Sokszor nem is beszélgettünk, csak ültünk, vagy álltunk egymás mellett. A távolságtartása számomra olyan végtelen törõdést jelent, amit csak kevesek érthetnek meg.

Az álmok világából hirtelen, egy éles rikoltás rántott vissza. Az azt követõ hirtelen támadt csendet szinte tapintani lehetett. A fákról aláhulló vízcseppek szinte robaj kíséretében zuhantak alá, amint az útjukba kerülõ leveleken végig gördültek. A hirtelen csend a vadon szívében soha nem jelent jót. Valami olyan közeledését jelzi, amitõl jobb távol tartania magát mindenkinek. Ott és akkor, egy ragadozó feltûnése következtében burkolózott csendbe a közvetlen környezetünket. Társam megkocogtatta a vállam és a már hangtompítóval felszerelt pisztolyával az elõttünk elnyúló jó húsz méter mély vízmosásra mutatott. A hajnali derengésben egy halovány árnya mozgott az aljnövényzetben. Néhány pillanat múlva egy nagymacska árnyalakja suhant át a sziklák között. Rövid idõvel késõbb az erdõ lakói újra rázendítettek körülöttünk.

   A nappali órák eseménytelenül vánszorogtak. A köd nem mozdult. A várakozás idejét halk beszélgetéssel töltöttük. Átbeszéltük, hogy miként jutunk el a kivonási pontig. Megtárgyaltuk ki mihez kezd, ha vége ennek a szarnak. A társam átnyergel kiképzõnek egy nyugis kis bázisra, én pedig kikaparok magamnak valamit a civilek között.

A bázison töltött néhány nap azt mutatta, hogy a kora esti órákban a pára mindig felszáll. Volt még jó néhány óránk addig, ezért ettünk némi mûkaját. Ezek a csomagocskák nem ízletesek, de nagy a tápértékük. Kalap olyan pofával majszolta a marhahúsos pempõt, hogy megint eszembe jutottak a kiképzõm szavai. „Zabáljanak, basszák meg! Lehet, hogy olyan az íze, mint a mosléknak, de van benne kalória dögivel. Nem értem én ezeket a mai gyerekeket! Ha a szar egy kicsit poros már meg sem eszik.”

   Alkonyat elõtt nem sokkal, a köd is felszállt. Tiszta volt a kilátás. Szembe nem látszott semmi mozgás, minden békés volt. A birtokon lévõ ház néptelennek látszott, se õrök, se személyzet.

- Na, ennyit a hírszerzésrõl! Szerintem ezek benézték a faszi naptárát. - Fordult Kalap a hátára méltatlankodva. - Nem jön ide pecázni senki!

- Nyugi! Akkor kempingeztünk egyet és kész. Az eligazításon megmondták, négy nap sikertelenség után kivonnak minket.

- Én tök nyugodt vagyok. Minden oké, épp az imént vakarta le egy piócát a tökömrõl, mitõl is lennék kiakadva.

- Szerintem, csak attól félsz, hogy bukod a fogadást. A mûhiszti pedig nem menti meg a pénztárcádat a kifosztástól.

- Ezt a fagyit most te fizeted kiscsibe. - mondta vigyorogva. - Vagy vonjuk le a tartozásomból?

            A fagylalt említésére valami megmozdult a tudatalattimban. - Pipacs furcsa üzente, a mentafagyival. Hiszen utálom azt a zöld szart. Itt valami rohadtul nem stimmel. - A felismerés lavinaként söpört végig az elmémen. Már akkor tudtam, hogy ez nem lesz az a rövid séta, aminek Kalap titulálta az elején. Elhatároztam, hogy az elsõ gyanús jelre átírom a terveinket. Kalapnak inkább nem mondtam semmit. Tudtam, hogy vakon fog követni, hiszen kint a placcon én vagyok a parancsnok. Az ellen sem volt semmi kifogása, hogy nem oda ástuk be magunkat, ahová eredetileg terveztük.

- Kalap elfuserált egy hazárdõr vagy te. - mondtam a fegyverem távcsövébe nézve. Egy rövid pillanatra eljátszadoztam a gondolattal, hogy beavatom, de elvetettem az ötletet.

- Most, miért vagy ilyen? Kevesen vannak, akik ilyen mosollyal az arcukon tudnak veszíteni. - Nem láttam, de tudtam, hogy az a mûvigyor ül éppen a képén, amitõl feláll az emberek hátán a szõr.

- Elég a hülyeségbõl! Valami mozgást látok odaát! - Erre megfordult és a spektívjébe nézett.

- Semmi extra két civil jármû. Egy család három gyerekkel és két testõr. A célpont folyamatosan takarásban. A házból elõkerült néhány ismeretlen. Feltehetõen a személyzethez tartoznak. - Kalap igazi profi módjára váltott harci üzemmódra. - Teljes a szélcsend, de célpontot elvesztettem szem elõl.

- Én is, pedig már kezdett viszketni az ujjam.

            Igaz, hogy nem sürgetett minket az idõ, de mihamarabb túl akartam lenni a dolgon. Egyre inkább bûzlött a dolog. Ez a megbízatás már az elején sem stimmelt, de ekkorra már nagyon úgy állt a dolog, hogy rendesen meg lettünk szívatva.

- Ha nincs titkos fegyverraktár a hétvégi házban, akkor nem kell komoly válaszcsapásra számítanunk. - állapította meg csendesen Kalap.

- Remélem úgy lesz, mert nem szeretnék rákefélni itt egy lépésre a végétõl. - mondtam, pedig minden esélyünk meg volt rá, hogy ott hagyjuk a fogunkat.

Ezután már csak a lehetõ legjobb lehetõséget kellett kivárnunk. Az este folyamán csak a gyerekek szaladgáltak az udvaron, néha az anyjuk kijött hozzájuk, de a fickó nem mutatkozott. Úgy tíz óra magasságában lekapcsolták a kerti lámpákat. Nem sokkal késõbb a ház is elsötétedett. Csupán a terasz egyik lámpájának fénye jelezte, hogy van valaki a hétvégi házban. Idõnként az egyik testõr kijött rágyújtani. A fickó rövid copfba fogva hordta a haját. A másik pedig totál kopasz volt. Mindkettõnél gépkarabély volt, amiktõl egy pillanatra sem váltak meg a szabadban.

A dzsungel körülöttünk száz százalékra kapcsolt, a nappali zajokat ezernyi apró haláltusa zaja váltotta fel. A vadászok ideje volt ez, csak a mi prédánk aludt csendesen egy pihe puha ágyban. Mi felváltva szenderegtünk egy keveset várva a hajnalt, ami új esélyt hozhat. Reméltem, hogy tényleg pecázni jött a csávó, és nem valami laptop felett óhajt roskadozni egész idõ alatt.

Épp azon gondolkodtam, hogy talán jobb volt ezt a fedezéket választani, mint a közelebbit, amikor a rövid hajú testõr lesétált a stégre és egy darabig távcsõvel figyelte a szemközti partszakaszt. A rövid kémlelõdés után felment a házhoz. Kisvártatva megjelent a célpontunk társaságában, és a copfos is elfoglalta a helyét a teraszon egy géppuskával. Ez a fegyver ránk nézve kevésbé volt veszélyes, de felkészültünk erre is.

A pasas kezében horgászfelszereléssel pólóban és rövidnadrágban elfoglalta horgászhelyét. A testõr ott sertepertélt körülötte igyekezett takarást biztosítani az ügyfelének. Mi csak vártunk a megfelelõ pillanatra, ami hamar eljött. A pacák fogott egy termetes halat, és megkérte a testõrt, hogy fotózza le vele. A célpont éppen pózolt a fogásával, amikor a lövés eldördült. Szinte láttam, a becsapódás okozta hullámot, amint végig száguld a fazon testén. A halat elejtve hanyatlott le a stégrõl.

- Szép volt kicsi. Ezt kiikszelted. - Erõsítette meg a társam a találatot.

A lövéssel egy idõben a folyó felõlünk lévõ partja mentén elhelyezett három apró töltet robbant fel. A patronokat az a trükkös elektronika hozta mûködésbe, amit az elsütõ szerkezetbe szereltek be.  A robbanások hatására egyszerre több helyen rebbentek fel a madarak, ezzel fedve valós rejtekhelyünket.

Mi elindultunk a kivonási pont felé, de ami ez után jött arra nem voltunk felkészülve. A folyó felõlünk lévõ partján gépfegyverek kezdtek zakatolni. A túlpartról viszonozták a tüzet. Rövid szakaszos tûzpárbaj alakult ki. Feltámadt a szél és egyre erõsebben fújt. A fák csikorogtak körülöttünk, hatalmas száraz ágak hullottak a magasból. Az eget egyre sötétebb felhõk takarták el, és pillanatok alatt besötétedett. A hirtelen támadt káoszt kihasználva igyekeztünk a folyó irányába. A két-három méter magas félhomályos aljnövényzet nem volt a barátunk. Minden lépésnél meg kellett küzdeni a belénk akaszkodó tövises indákkal és a csúszós talajjal.

A folyó felé közeledve egyre inkább ritkult a növényzet, és a tomboló orkánt is egyre jobban érezni lehetett. A szél egy nõ hangját hozta volna felénk. Ez furcsa volt és hátborzongató. Egy a folyó fölé magasodó sziklához érve visszanéztünk, és nem hittem el, amit láttam. A férfi felesége a háztól a partra vezetõ ösvényen állt. A célpont holtestét pont akkor rángatta ki a vízbõl a copfos testõr. A másik megállás nélkül lõtte a túlpartot. Mindenfelé golyók repkedtek. Szerencsére minket nem vettek észre. Az asszony csak állt ott és az ég felé nézve kiabált. A szavait ekkor már teljesen ki lehetett venni a vihar robajából. A hosszú nyári ruha, amit viselt, csapkodott körülötte, az alakját pedig derengés vette körül. A kezeit égnek emelve kántálni kezdett, mire a felhõk örvényleni kezdtek felette. Villámok kezdtek cikázni az égen, és egymás után csaptak le a folyó mindkét partjára. Kalap szinte megmerevedett a látottaktól.

- Gyerünk innen a picsába! Most nem érünk rá itt ácsorogni! - Rángattam a társam. Nem most nem eshet delíriumba! A látottak még az õ harcedzett elméjét is kikezdték. - Mozdulj már te barom!

Én is csak a nénikéim féle kiképzésemnek köszönhettem, hogy nem borult el az elmém. Minden erõmet össze kellett szednem, hogy mentsem magunkat. Folyamatosan az elõttünk lévõ ösvény felé lökdöstem Kalapot, aki az eszmélet és józanész határán billegett, mint szarka a dögön. A bevadult boszorkány látványát alig tudta elereszteni.

- Ez mi a faszom volt? - kérdezte tágra nyílt szemekkel. - Ez tutira nem ember baszki!

- De az, csak valami speckó fegyvert használ - hazudtam.

- Kislány, itt fogunk megdögleni! - ordította az arcomba. - Az a ribanc egy rohadt földönkívüli.

- Ha rajtam múlik nem. - Minden kétségem ellenére sikerült visszarángattam a valóságba. - Menekülnünk kell! Ma nem lesz itt kivonás, az tuti, de kiviszlek innen haver.

- Akkor mi a picsát csinálunk? - Kérdezte remegõ hangon.

Még soha nem láttam ilyennek Kalapot. A szemébe látni lehetett a rettegést. Olyan volt, mint egy elveszett kisgyerek, a kísértetkastélyban. A több éven át tartó mentális tréningem ellenére, alig tudtam tisztán gondolkodni. Nem a boszorkány volt a gond, hanem az, hogy nem Pipacs volt velem. Egy villám csapott a folyóba, tõlünk egy karnyújtásnyira. A hirtelen villanás után, csak villódzó zöld foltokat láttam, a dörrenéstõl pedig csengeni kezdett a fülem.

- Nem hallak, mert cseng a fülem - üvöltöttem túl a vihart.

- Milyen csengettyûrõl beszélsz? - kérdezte kalap.

- Baszki a csengettyû! - csaptam a homlokomra. - Hogy én milyen hülye vagyok.

- Mirõl hadoválsz kislány?

- Semmi haver. Azt hiszem, megúszhatjuk a dolgot.

Ez volt az a pillanat, amikor megpróbáltam megragadni azt az aprócska esélyt, amibe belekapaszkodhattunk. Bekapcsoltam a rádiómat és a megadott csatornára váltottam a ketyerét. Eleredt az esõ, és egy bazinagy elektromos légköri rohadalom alatt dekkoltunk. Csak reméltem, hogy valaki halja, amint a torkomra szorított mikrofonokba azt üvöltöm…

- A csengettyû elveszett! - Bajtársam arcára kiült az értetlenség. - Ne, nézz így Kalap! Most jön a B terv. Csak perceink vannak, hogy lelépjünk.

- B terv? És az mi a rosseb? Merre menjünk?

- Le a folyóhoz, most rögtön! - Üvöltöttem túl a már hurrikán erejû szelet. - Gyere, kövess, itt lemegyünk!

Szinte abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam villám csapot egy közelben álló fába. A fa kettéhasadt és billiárddákó méretû szilánkok repültek szerteszét. Egy rövidebb fadarab átfúródott a combján.

- A picsába! Segíts!

- Gyere! - Felrángattam a nyakamba, és jött a háromlábú futóverseny. Gyors vánszorgás az életünkért. - Tarts ki te nagy barom különben én, öllek meg! El ne veszítsd nekem az eszméleted.

Hasonló kedvességeket kiabálva rángattam el a folyóig. Ez volt életem talán leghosszabb háromszáz métere. Egy kis öbölbe vezetett az ösvény, aminek a partján uszadékfák hevertek. Kerestem egy mozdítható farönköt, amit belöktem a vízbe. Rákötöztem a már eszméletlen társam és reménykedtem, hogy beválik a tervem. Én is rácsimpaszkodtam a fára, és hagytam, hogy a folyó sodrása egyre távolabb vigyen minket az eseményektõl. Hátranézve láttam, hogy az asszony varázslata és a felhõk alatt elhúzó rakétaraj pusztító tûzbe borította a tájat.

- Ott nem marad életbe semmi. - mondtam magam elé. - Ezek a rohadt állatok minket is kinyírtak volna, ha az eredeti tervnél maradunk.

A társam eszméletlenül lógott a rögtönzött tutajra kötözve. Én próbáltam rönköt a lehetõ legsimább útvonalon tartani. De persze mindig szarik valamit a kutya. A folyó egy rohadt szurdokon át rohant velünk tovább. Én mindent megtettem, hogy a habok között hánykolódva mindkettõnk fejét a víz fölött tartsam, de kezdtem fáradni. Utolsó erõmet összeszedve a part felé taszítottam az úszóalkalmatosságot, de nagy igyekezetemben a víz alá kerültem és bevertem a fejem. A világ elsötétült körülöttem és a víz moraja is elhallgatott.

Nem tudom, hogy mennyi idõ telt el addig, amíg a vízben hánykolódtam öntudatlanul. A testemet viszont kegyetlenül megviselte, amikor magamhoz tértem iszap és vér íze keveredett a számban. Mindenem fájt csontom talán nem tört, de kegyetlen szarul éreztem magam. Kivonszoltam magam a partra, mert még mindig félig a vízben hevertem.

- Mozdulj már te hülye picsa! - noszogattam magam, de kb. öt méter megtétele után elájultam.

Egy gyerek hangja rántott vissza a világba. Az ismeretlen nyelven elhangzó szavak nagyon távolinak tûntek. Nem volt távol, csak az én fejem zsongott. A következõ látvány fogadott, amikor kinyitottam a szemem. Egy bennszülött gyerek hajolt fölém. A nyeszlett kis testét tetoválások borították. Egy bottal piszkált a kis szarcsimbók és veszettül kiabált valakinek. A következõ pillanatban, már három gyerek hajolt fölém. Õk is kiabáltak és vizsgálgattak, olyan pofákat vágva, mint akik UFO-t találtnak. Az egyre intenzívebb bökdösésnek egy férfi hangja vetett véget.

- Nyugodj meg, már biztonságban vagy! - Végre valaki, aki beszéli a nyelvünket. Talán el tud juttatni minket egy településre, ahonnan hazajuthatunk. - Ne mozogj, mindjárt jön segítség!

- Köszönöm! Hol vagyok? - Kérdeztem, de a férfi hangja hirtelen érthetetlenné vált. - Ne a saját, hanem a mi nyelvünkön beszéljen, mint az elõbb.

- Nyugalom! Nyugalom! Csendesítsd el az elméd! - Visszhangzott az utasítás a fejemben. És akkor felfogtam, a megtalálóm egy sámán, vagy valami olyasmi. Az elmémhez szól. - Viseled a jelet. Tudom, hogy értesz engem.

- Igen értelek, de nagyon fáj a fejem és nem tudok koncentrálni. - Ehhez a mondathoz minden erõmet össze kellett szednem. Az ájulás határán egyensúlyozva, még egy kérdést kierõltettem magamból. - A társammal mi van?

- Õt találtuk meg elõször! Már egy napja a falunkban van biztonságban. Tõle tudtam meg, hogy ketten vagytok. Nagyon rossz bõrben van, de megmarad. - Ezt jó volt hallani.

- Köszönöm! - Passzíroztam még ki magamból annyi erõt, hogy az agyamban megformáljam, ezt az egy szót.

A világ újból elszürkült, és a hangok is kezdtek távolodni. A segítségemre sietõket sem tudtam szemügyre venni, fölém hajoltak ugyan, de az arcuk csak homályos folt volt, halványkék háttérrel. A segítségemre érkezõ férfiak felemeltek a földrõl és egy kenuba tettek. - Legalábbis úgy hiszem. - Próbáltam megkapaszkodni, hogy ne dülöngéljek, de a fateknõ oldaláig sem tudtam felemelni a kezem. A rögtönzött hordágyon heverve, még egy darabig néztem a fölém hajoló fákat. Sötét szabálytalan foltok váltakoztak felettem, világos foltokkal. Aztán az aksim végleg lemerült.

   Egy kis kunyhóban tértem magamhoz. Az építmény közepén lévõ tûzrakó helybõl vékony, fehér füstcsík emelkedett fel a tetõn lévõ nyílás felé. A szinte függõleges fénysugár, ami fentrõl világította meg a tûzhely körülötti részt, arról árulkodott, hogy dél körül lehetett. A betegszobát gyógynövények elillant füstjének maradéka és egy érdekes, ismerõsnek ható keserû szag lengte be. A bejárat felõli rész egészen jól látható volt. Néhány szárítás céljából felakasztott növénykötegen és egy edényekkel megpakolt polcon kívül nem volt a helyiségben semmi. A másik oldalt nem láttam, mert annak háttal feküdtem.

- Milyen nap van? - kérdeztem az üres ispotálytól. Éreztem, amint a mozgástól, kiszáradt ajkaim felhasadnak, és vér íze tölti meg a számat.

Próbáltam felkelni, de kótyagos voltam. Végül nagy nehezen sikerült magam félig ülõ helyzetbe küzdeni, az erõlködéstõl totál leizzadtam. Az elrongyolódott pólóm ujjával próbáltam megtörölni a homlokom. Körbenéztem, hogy van-e víz valahol a fekhelyem közelében, de nem találtam.  A kézfejemmel megérintettem a szám, a sós verejték azonnal a friss sebekbe mart. Az jelentéktelen fájdalom pont elég volt ahhoz, hogy kitisztuljon a fejem. Lassan megmozdultak a fogaskerekek. Csak hevertem ott, a világ vége után kettõvel, és a vérzõ cserepes ajkamat nyalogatva azon tûnõdtem, hogy a csába keveredtünk ekkora szarba.

- Talán le akartak minket írni? - Hittem is, meg nem is…

Egy kamaszlány jött be egy kancsóval a kezében. A lábamnál kezdett sertepertélni. Aprócska melleit nem fedte semmi. A karjait és a nyakát tetoválások borították. Fekete haját furcsa kontyba tûzte egy pálcával. Nagyot ugrott, amikor észrevette, hogy felébredtem és õt figyelem. Ijedtében felkapta, és a kezembe nyomta a kancsót és kiabálva kirohant.

- Na, baszki ilyen szarul festek? - mondtam, újabb árkokat hasítva az ajkaimra.

Rohadt szomjas voltam már, ezért egykettõre kiittam a kancsót. Valamiféle tea volt benne. Nem volt rosszízû, és néhány perc alatt egészen helyrekalapált. Felkászálódtam a fekhelyemrõl és éppen indultam volna egy kancsó vízért, mert még mindig szomjas voltam. Alig álltam fel, amikor egy függöny mögül, - ami addig nem tûnt fel - nyöszörgés és motyogás ütötte meg a fülemet. Odaléptem és félrehúztam a függönyt. A társam hevert ott önkívületben. A faszilánkot már kiszedték a lábából. A holmink, már ami megmaradt belõle a sarokba voltak pakolva. Közelebb mentem a társam sebe durván  nézett ki. Egy érdekes fekete pempõ volt a sebbe kenve. A sötét masszából egy adag oda volt készítve a fekhely mellé. Felemeltem a tálkát és megszagoltam, a kesernyés illat hatására újabb emlékek rohantak meg.

Eszembe jutott életem egyik leghúzósabb kalandja, amit az akkor már legjobb barátnõmmel éltem át. Egy elfuseráltra sikerült szülinapi meglepetés.

A furcsa lány az internátusból a „lebukásunk” utáni nyáron, a kiképzésem elsõ nyara során a legutálatosabb kis picsából, a legjobb barátnõmmé avanzsált. Sok kék folt, néhány marék kitépett haj és rengeteg szájkarate kellett ahhoz, hogy kettõnk kapcsolata megváltozzon. Nehezen bocsájtottam meg neki, hogy kihasznált a céljai elérése érdekében. Ugyanis Pipacs a képességei ébredésekor megszökött otthonról, és a nénikéim pártfogásában kötött ki. Én, csak utólag tudtam meg, hogy a nevelõapám likvidálásának lehetõsége az egyik próba volt számomra. Egy gondosan elõkészített próba. Persze ezen, teljesen bepipultam, és Pipacsot tettem meg bûnbaknak. Egy kamasz nehezen fogad el egy olyan világot, ahol az átlagember csak eszköz mágusok és boszorkányok kezében. Miután sikerült feldolgoznom a helyzetet, hogy jobb egy megbecsült eszköznek lenni, mint egy egyszerû parasztnak a sakktáblán összebarátkoztunk.

   A kiképzésünk harmadik évében történt a dolog. A mágiahasználókat és a magamfajta csatlósnak, fegyvernek, kémnek és egyéb feladatokra szánt kölyköket együtt képezték. Ennek az volt a célja, hogy ne omoljon össze az elménk, ha valaki a közelünkben teszem azt, tárgyakat kezd mozgatni az akaratával, vagy ne adj isten tûzvihart támaszt egy a tenyerében megjelenõ apró lángocskából. Az elméjében megszólaló idegen hangról és az ennél sokkal durvább dolgokról nem is beszélve.

Szeretett volna meglepni. Tudta, hogy nagyon szeretem a medvéket és minden vágyam, hogy medvebocsot simogassak. Már hetek óta gyakorolta a tudományát egy anyamedvén, ami a tábortól nem messze tanyázott a bocsaival. Pipacs egy bábjátékos. Olyan boszorkány, aki az elméje erejével képes befolyásolni mások akaratát. A képessége olyan erõs, hogy még a beavatottak jó részén is képes sikerrel alkalmazni a praktikáit.

Az állatok befolyásolása sokkal nehezebb, mint az embereké, mert bennük erõsebb az élni akarás. - Ezt persze csak utólag tudtam meg. - A mackó simi a következõ képen történt: kimentünk az erdõbe õ megállította az anyát és intett, hogy mehetek. Én odamentem és elkezdtem dögönyözni a kölyköket, minden nagyon szuper volt. Valami viszont kizökkentette pipacsot a koncentrációból, és az anya elszabadult. Egyetlen csapással átrepített a tisztás túlsó felére. A hátamon ma is meg van a nyoma. A táborban pont ugyanezt a trutyit kenték a sebembe. Napokig nem voltam magamnál, és hetekig kellett szagolnom ezt a rettenetet, de megmentette az életemet.

- Két nap múlva elvisznek benneteket a legközelebbi városba. - Szólalt meg egy hang az elmémbe, félresöpörve az emlékképeket. - Addigra a barátod is magához tér. A nagyházban a falu közepén neked is jut étel. Gyere, egyél velünk. Én Görbekavics vagyok, az itteniek sámánja.

- Köszönöm szépen! Engem Parázsnak hívnak, a társamat pedig Kalapnak.

- Tudom a neveteket. A társadét kiolvastam az elméjébõl. A tiédet pedig azért tudom, mert a barátod folyton téged szólongatott, lázálmában.

- Ugye túléli? - Aggódtam miatta, mert elég szarul festett. - Esetleg kérhetnék is valamit?

- Minden rendben lesz vele, és igen kérhetsz is. Meg tesszük, amit lehet. - Mosolygott rám, az öreg sámán, kivillantva egymásra nõtt, sárga szemfogait.

            Útban a nagyház felé jobban szemügyre tudtam venni a sámánt. Addig még nem találkoztam eggyel sem. Pipacs ugyan többször mesélt róluk. Azt mondta, hogy sokkal általánosabb a mágiaismeretük, mint a többi beavatottnak, és kiválóan ismerik, az élet rejtett titkait. Õk nem szolgálnak egyetlen tornyot sem, és többnyire egyedül tevékenykednek. Talán a legtutibb dolog, amit Pipacs mondott az, hogy képesek állatokat a szolgálatukba állítani. Például képesek a szemükön keresztül látni.

            Az öreg elég furán nézett ki. Alacsony csont és bõr fazon, egy rongyosra hordott piros-sárga pálmafás bermudanadrágban és egy vágott ujjú kockás ingben. A fejét szinte tarkóig leborotválták, csak hátul volt egy kevés haja, amibe tollakat, bõrszíjat és egy sörösdoboz nyitófülét fonták bele. Teletetovált bõre ráncos volt, mint egy aszott krumplinak. Különös kacsázó járása volt, és minden lépésnél nagyot csattant a talpán, az autógumiból fabrikált papucsa. Úgy nézett ki, mint egy lepattant szörfös, egy csöves és egy hippi különös keveréke.

- Azt szeretném kérni, hogy a társam emlékeit változtassa meg, vagy vegye el azokat, ha lehet. - folytattam a mondandóm megformálását az elmémben. - Tudom, hogy ez elég komoly elõkészületeket igényel, de õ nem fog tudni együtt élni a folyóparton látottakkal.

- Úgy gondolod, megtörné az elméjét az, ami veletek történt?

- Igen. Az asszony kitörésekor kis híján megbomlott az elméje. - Eszembe jutott Kalap tekintete. Olyan rettegés és értetlenség volt benne, hogy még hasonlót sem láttam. - Túlságosan racionális gondolkodású ahhoz, hogy megértse mit is látott valójában.

- Rendben. - Egy pillanatra megtorpant az öreg. - Holnap estére hívok segítséget. Egyedül nem tudom megtenni azt, amit kérsz, mert a gyógyításotok kimerítõ feladat volt. Te addig gondold ki, mi legyen a megfelelõ emlék. Olyannak kell lennie, ami teljesen hihetõ lesz a számára. Nagyon pontosan ki kell gondolnod, hogy át tudjuk emelni az elméjébe.

- Úgy lesz. - A fejemben már kezdett körvonalazódni egy hihetõ változata a történteknek.

- Volt már hasonlóban részed?

- Igen, egyszer még a kiképzésem alatt. - Hirtelen nagyot kordult a gyomrom. - Úgy rémlik, mintha valami ennivalóról beszélt volna az imént.

- Valóban esett szó ilyesmirõl - mondta vigyorogva.

            A falu közepén álló nagyház valóban nagy volt, minden más építmény eltörpült mellette. Legalább százötven láb hosszúra, és vagy hatvan láb szélesre építették. Az oszlopai és a tetõszerkezete is combvastagságú bambuszból készült. Három nagy tûzrakó volt benne, egymástól azonos távolságra. A bejárattal ellenkezõ oldalon valamiféle oltár állt, fából faragott erdei istenségek képmásaival. Ott volt a falu apraja, nagyja. A törzs tagjait két csoportra lehetett osztani. Voltak olyanok, akik csupán egy durva szõttest tekertek a derekuk köré és voltak, akik teljesen hétköznapi, modern ruhákat hordtak. A viselet, amint késõbb megtudtam azt mutatta, hogy ki az, aki a közeli farmokon és falvakban dolgozik és ki az, aki nem. Mindenki nagyon barátságos volt. A gyerekek körém sereglettek, és egy kevés ételt adtak nekem a sajátjukból. Sült húst és édesburgonyát kaptam enni. Mellé a sámántól kapott gyógyteát ittam. 

A másnap esti emlékfestés rendben ment. A szertartáson végül négy sámán is megjelent, amit egy a falu közelében lévõ sziklahasadék alján tartottak meg. Görbekavics vezette a többieket, õ verte a dobként funkcionáló kivájt fatörzset és a kántálást is mindig õ kezdte. Egy hatalmas szikla két oldalához kötöztek minket, majd eszelõs pogózásba kezdtek. A kántálva ugráló sámánok minden alkalommal, amikor elénk értek megérintették a homlokunkat és a fejünk búbját. A révület elérése után Görbekavics vicsorítva kifordult szemekkel elém ugrott, és az arcomba nyomta az övét. A szemei hirtelen visszafordultak és a valóság egy pillanattal késõbb szétfolyt a szemeim elõtt. Sajnos további érdekes részletekrõl nem tudok beszámolni, mert attól a pillanattól másnap reggelig, egy hipnózishoz hasonló állapotban voltam. Másnap hajnalban tértem magamhoz, Kalap mellett a kunyhóban. Reméltem, hogy így talán ez a nagy mafla is megmarad épeszûnek.

Minden úgy történt, ahogy az öreg mondta. Kalap magához tért, evett egy keveset és átbeszéltük a helyzetet. Járni ugyan még nem tudott, de nem volt ellenére, hogy leléphetünk. Dél körül lehetett, mire induláshoz kezdtem készülõdni. Görbekavics levitt a folyópartra és megmutatta, hogy melyik csónakkal fogunk utazni. Azon járt az eszem, miközben a csónakba pakolásztam a holminkat, hogy valami rendes melót kell keresnem Kalapnak. Mégsem maradhat örökké katona, ennél több van benne. Gondoltam rádumálom, hogy a birtokukon nyisson egy magánlõteret.

Szinte a teljes falu a folyóparton ácsorgott és figyelte a „harcos nõ és az óriás” távozását. - Így emlegettek minket a faluban, mint megtudtam a Görbekavicstól. - A bajtársam négy fiatal srác cipelte ki a csónakhoz. Nem volt még teljesen üzemképes, de a láza már lement. Kaptam egy kulacs gyógyteát az útra. Megköszöntem a vendéglátást és elindultunk. A csónak kapitánya beszélte a nyelvünket és elmondta, hogy a város ahonnan hazajutunk, négy napra van. Az út miatt pedig ne aggódjak, mert a folyó ebben az évszakban biztonságosan hajózható. Másnap dél körül járhatott, mikor a bajtársam viszonylagos üzemképességének adta tanújelét.

- Ezek a kurva bogarak! - Kezdte a mondókáját, miután lecsapott egy bogarat a vállán, majd felült a csónak orrában.

- Úgy látom már megmaradsz.

- Az a rohadt vihar és a másik ország határõrsége jól kibaszott velünk. Kiscsaj, ha nem vagy ott, asszem itt hagyom a fogam. - A mondandója hamar köhögésbe fulladt. Némi fuldoklás után azért folytatta. - Köszi, hogy kihoztál! Tudod, ha itt döglök meg a muterom nem tud virágot ültetni a síromra, és ezt soha nem bocsájtaná meg nekem.

- Nem tesz semmit. Azt viszont elárulhatnád, hogy ki fog rád vigyázni, ha én leszerelek.

- Asszem Parázs, ezután már nem kell vigyázni. Hagyom a picsába a sereget, szerintem én is visszavonulok. Tököm teli lett ezzel az egésszel. A lövöldözõsdi még elmegy, de ezek a kurva bogarak. - Újabb vérszívót csapott agyon. - Ezt én már nem bírom.

- Mi pics? Csak nem megártott ez a rövid séta a friss levegõn?

- Mondhatjuk így is. Szerintem kéne csinálnom néhány gyereket, míg ott nem hagyom valahol a tökömet. - Valami azt súgta, hogy a társam ezen elhatározásában az öreg kuruzslónak is nagy szerepe van, de nem bántam. - De most komolyan, nem bírsz elképzelni, amint pecázok a fiammal?

- De teljesen elképzelhetõ. Én a helyeden inkább azon aggódnék, hogy nem romlott e meg a lõszerem.

- Mit képzelsz te kis szaros? Mindjárt szétrúgom azt a formás valagad! - Nagyot röhögtünk. És puszta barátságból hozzám vágott egy félbevágott halat. - Szeretlek te õrült némber.

- Hidd el, nem tart ez az érzés sokáig! Ezt most meg kell innod! - Ezzel odadobtam neki a kulacsot. - Fenékig, vagy soha többet szex!

- Ám legyen. - Nagy levegõt vett és kiitta a kulacs tartalmát. Az arcát elnézve nem lehetett finom. - Az anyját ez ritka szar volt!

- Na, szeretsz még? - Kalap fintorgott.

- Most az egyszer. De csak egy kicsit. - Kacsintott, majd újra röhögtünk.

Egy jó hétbe telt, de végül haza jutottunk. A parancsnokságon mindkettõnket kihallgattak a történtekkel kapcsolatban. A küldetést sikeresnek könyvelték el. A kivonásunk sikertelenségét légköri anomáliák rovására írták. Engem titokban kitüntettek a hõsiességemért. Kalapnak pedig felajánlották, hogy idõ elõtt leszerelhet, ha akar. A történteket elsikálandó, a küldetésrõl szóló jegyzõkönyvet vagy száz évre titkosították. Mi pedig két hét eltéréssel leszereltünk.