A Sirály-sziget tavernása

A Sirály-sziget tavernása

 

            Az öreg tavernás éppen a poharakat törölgette, amikor meghallotta az emeletrõl lefelé vágtató unokáját. A tíz év körüli legényke tornádóként söpört végig az üres vendégtéren. A nyomában milliónyi aranyló porszem kezdett örvénylõ táncba, a taverna tengeri jelenetekkel díszített ablakain áttörõ széles, néhol színesre festett fénypászmákban. Megállt a nagyapja asztalánál és nagyokat fújtatva elkezdte a táskájába gyömöszölni a reggelijét.

- Leráztam - mondta diadalittasan.

- Kicsodát? - kérdezte a nagyapja.

- Gedeont, azt a vén bádogdobozt. - vágta rá és nagyot harapott egy fõtt tojásból.

- Bizonyára rosszban sántikáltál, ha el akart kapni.

- Csak be akartam. . . - elhallgatott, majd hamiskás fénnyel a szemében folytatta. -  Nagyapa, Gedeon miért nem enged be soha a könyvtárszobába?

- Õ már csak ilyen, nem szereti a bonyodalmakat. - A kisfiú szájában megállt a falat.

            A bonyodalmak egy elfojtott lélegzetvételig fennakadtak, a taverna mennyezetének évszázados gerendáira aggatott, hajósrelikviák között. Az ébredõ gyermeki kíváncsiság néhány szívdobbanásnyit kivárt, majd egy szempillantás alatt lecsapott a fiúra. A legényke elméjét, pedig özönvízként árasztották el a cifrábbnál, cifrább gondolatok, mint a nemrég felszolgált reggelik és a kandallóból áradó friss koromréteg kesernyés illata a vendégteret.

- Milyen, miféle bonyodalmakat? Mi baj származhat az olvasásból?

- Azt sosem lehet tudni Kiskomám. . .

            Az öreg tavernás nem folytatta a mondanivalóját, és még a fehér damasztabroszban forgatott pohár is megállt a kezében egy pillanatra, az ismerõs csikorgó hang hallatán. Néhány pillanat múlva már a rosszabbik fülével is jól hallotta, a lépcsõforduló irányából, Gedeon szebb napokat látott szervóinak nyöszörgését. Az öreg droid fejét ingatva jött lefelé a lépcsõn. A rozsda épp csak megmarta imitt-amott, és a rendszeres karbantartásoknak köszönhetõen, kicsit zajosan ugyan, de azért még elég jól mozgott. Alig látszott a kora, pedig már bõven elmúlt száz éves.

- Wlad, te kis csirkefogó! Ha az algebrára fordítanál annyi energiát, mint az én bosszantásomra, akkor. . . - recsegte a droid, de az öreg közbevágott.

- Hagyd már azt a gyereket! Ne méltatlankodj itt, elvégre szünidõ van.

Gedeon mérgében kifordította a szemeiként funkcionáló Leica gyártmányú optikákat, majd legyintett és elindult, hogy munkára bírja a háztartási droidokat. Közben latint és ógörögöt keverve, zörgõ, fémes hangon magyarázott valamit a többi robotnak. Wlad vigyorgott, mint az érett quagani cseresznye és tovább falta a reggelijét.

- Ma hova lesz a kaland, Kiskomám?

- Kimegyek az ingókõhöz - szólalt meg tele szájjal. Nagyot nyelt, majd folytatta. - de ebédre megjövök.

- Mit szólnál, ha ma veled tartanék?

- Biztos vagy benne nagyapa? Én irtóra gyorsan megyek ám.

- Valahogy csak tudom majd tartani a tempót. Néha-néha nekem sem árt egy kis séta.

- Na, jó. Majd lassabban megyek. - Adta be a derekát, a heveny, vakáció indukálta kalandozási lázban égõ unoka, majd egy hanyag vállrándítás után egy hajtásra megitta a kakaóját.

            A reggeli bekebelezése után legalább kilencven másodpercig nyugton maradt, ami az õ esetében igazi csúcsteljesítménynek számított. Közben nem szólt egy szót sem, csak kissé hunyorogva nézett kifelé a régi, ólomüveg hullámokkal szegett ablakon. Egy idegen azt hitte volna, hogy Wlad a taverna ablakán besütõ nap miatt hunyorít, de a nagyapja pontosan tudta, ezúttal másról van szó. A kislegény agya teljes kapacitáson pörög éppen, és leltárt készít a hátizsákjában leledzõ, expedíciós felszerelésrõl. Na, meg persze a haditervet is újra kellett írni, a nem várt csapatbõvülésbõl kifolyólag. Wlad ugyanis minden ilyen kiruccanás alkalmával, egy egész kommandós csapatnak volt a parancsnoka. A képzelet által teremtett tizenkét fõs alakulat, már több veszélyes küldetésben követte Andrzej Wladyslav Bukovinski õrnagyot a harcba. Nemrégiben a Kaszás hívójelû mûveleti parancsnok sikeresen foglalta vissza embereivel, a sziget nevezetességének számító quagani cseresznyést, néhány, vírus által megfertõzött terelõdroidtól. Az öreg szinte látta a gyerkõcben támadt felismerést, hogy valami bizony kimaradt.

- Kint megvárlak nagyapa. - ezzel a felkiáltással Wlad felkapta a hátizsákját és kiviharzott a bejáraton.

            Elrohant a végtagpótlásos tehénszobor, és a két, vendégek szálláshelyéül szolgáló épület mellett. Egyenesen a kissé lentebb álló szerelõcsarnokba  tartott. A hatalmas építmény nagy része a földbe volt süllyesztve, bejárata hatalmas szájként ásított a hegyoldalban, ahová a taverna épült. Ez volt Hektor kuzin barlangja, ahogy õ nevezte. Wlad a sprint után kissé zihálva, kipirosodott képpel vágódott be az egyik kapuszárny mellett. Nagyokat kortyolt a friss tengeri levegõbõl, és kutatni kezdett a tekintetével. Néhány pillanat múlva megtalálta, jobban mondva meghallotta azt, akit keresett. Hektor az öreg gépész éppen egy cirkalmas szitokáradatot engedett szabadjára, amibõl a legényke néhány hangzatosabb szót elspájzolt haragosabb idõkre. Mivel szeme még nem szokta meg a bent uralkodó fényviszonyokat, a fülét hegyezve elindult a szivarfüsttõl rekedtes hang irányába.

- Jó reggelt Hektor bácsi! - köszönt rá az öregre, miután megkerült egy nagykupac, ócska alkatrészt.

- Szevasz! - üdvözölte Hektor, kisebb füstfelhõt lehelve maga elé, majd fenyegetõen felemelte a mutatóujját. - Nem leszünk így jóban cimbora!

- Akkor, szevasz, Hektor bátyám!

- Na, azért ám! Mint már mondtam, nem vagyok én olyan öreg. A mûlábam is alig múlt negyven. - kocogtatta meg egy villáskulccsal az említett testrészt, amire egy háborús sérülés következményeként tett szert. - Ráadásul a cseresznyét is elharaptuk, pecázás közben.

            Wlad míg él el nem felejti a pertu harapást, mert a szigeten termõ quagani cseresznye a legcsípõsebb gyümölcs volt, amit addigi élete során evett. Valósággal lángolt tõle a szája, ami nem csoda, hiszen az a bogyó olyan eleven tüzet rejt magában, ami még egy kipróbált tengerész kabátját is szaunává változtatja.

 - Sikerült megcsinálnod? - kérdezte Wlad kicsi bátortalanul.

- Igen, ott van a polcon. - bökött Hektor egy, az oldalsó bejárat melletti regálra. - Egész jól sikerült. Vedd el nyugodtan!

            A fiúcska odasétált, és kézbe vette a legfantasztikusabb szerszámot, amit valaha látott. A markolat tökéletes volt, minden pont olyanra sikerült, ahogy azt elképzelte. Áhítattal próbált rá a holmira, majd elégedetten csettintett a nyelvével.

- Nagyon szépen köszönöm! - mondta ragyogó szemekkel, miközben a hátizsákjába rejtette az ajándékot. - Hektor ezért egy egész láda mûcsalit hozok neked legközelebb.

- Cimbora, nem fizetségért csináltam, hanem csak úgy mókából. Ugye nem kell újra elmondanom a szabályokat?!

- Nem! - felelte Wlad határozottan - Nem lövök állatokra, és ha belövöm a taverna valamelyik ablakát, akkor nem tõled van a csúzli.

- Na, eredj! Látom, éppen kalandra készülsz, és nekem is sok dolgom van.

- Igen sietek. Nagyapa biztosan vár, mert ma együtt megyünk kalandozni. Este azért mehetünk horgászni?

- Meglátjuk, de most szaladj!

            A kislegény boldogan szaladt vissza a nagyapjához, aki már a szobornál várta õt. Elindultak a kertek irányába, ahol néhány kisebb pókrobot gyomlált a salátaágyásban, az apró masinákat nézve Wlad elgondolkodott egy pillanatra, hogy vajon rájuk is vonatkozik-e a vadászati tilalom.

Igazi kiránduló idõ volt. A napsütést csupán az a néhány felhõ zavarta meg, amiket a friss, Tramontana névre keresztelt szél kergetett az égbolton. A tenger hullámai csendes monoton morajlással törtek meg a közeli szirtfal tövében. A távolból idõnként mély, búgó hajókürtök szava úszott, a sóspárával telt levegõben halászmadár rajok szelték a levegõt, ameddig a szem ellátott. Szakadatlanul repültek oda-vissza a nyílt tenger és a fészkeik között. A hullámok faragta sziklákon otthonra lelõ sirályok kétségbeesetten rikoltoztak, ha feltûnt néhány nagy halfarkas az égen. Apró fehér virágok ezrei hajladoztak, a partmentén elterülõ dombok legelõin hullámzó, szél korbácsolta fûben. Errefelé alig nõttek fák, mindössze néhány, tengeri viharok által megtépázott, féloldalasan növõ jávorcédrusok és parti seprûcserjék alkotta erdõfolt dacolt az elemekkel. Az egyik ilyen facsoport árnyékában kérõdzött egy tucat tehén. Õk voltak Milady, a háromlábú tehén leszármazottai. Béke honolt mindenütt, még Wlad is nyugodtan lépkedett nagyapja balján, a dombokat átszelõ úton.

            Az öreg tavernás és az unokája egy bõ fél óra múlva rátértek a Villámfogó sziklához vezetõ útra. Nemsokára már a taverna fölé magasodó hegy derekán sétáltak, ahol virágoktól tarka rétek és fás ligetek váltakoztak egymás után. Itt már apró énekesmadarak csiripelésétõl és tücskök ciripelésétõl volt hangos a táj. A tenger felõl fújó szél is csillapodott, ahogy a hegy sziklái az égbe kényszerítették a vágtázó légtömegeket. A szellõvé csendesedett heves légáramlatok, a ligetek fáit kerülgetve megteltek a nedves avar, moha, és az itt gyarapodó fenyõk illatával.

Wlad ekkorra már kellõ energiatúltengéstõl szenvedett, ezért idõnként elõre szaladt és felmászott a mohával vastagon benõtt kõfalra, amely az út mentén futott végig. Ilyenkor a kezével árnyékot tartva körbekémlelt, mint aki veszély vagy üldözõ után kutat, ahogyan egy valódi kommandós parancsnokhoz illett. Így bandukoltak felfelé a hegyre. Wlad idõnként megállt és begyûjtött néhány alkalmasnak tûnõ kavicsot muníció gyanánt. Gondolta a sziklákhoz érve megmutatja nagyapjának a fegyverét, mert már igencsak kikívánkozott az a csúzli a hátizsákból. Az ingókõtõl alig néhány kõhajításnyira jártak, amikor a kislegény a nagyapjának szegezte a kérdést.

- Még nem mondtad el, hogy mi a baj azzal, ha valaki olvas? - hozakodott elõ a kérdéssel, attól a hátsó szándéktól vezérelve, hogy megteremti a megfelelõ körülményeket a csúzli elõvételéhez.

- Valóban. . . - hümmögte az öreg kicsit elmélázva. - Mondd csak, Wladyslaw, mit tudsz te a szigetrõl és a Tavernáról?

- Azt, hogy már ezer éve a családunké. Ja, meg azt is, hogy az egyik õsöm Varázsló volt. Szóval nem valami sokat. Anya nem mesél a fogadóról. Folyton a sulival nyektet. Apa szerint pedig régen el kellett volna adni az egész szigetet, - mondta széttárt karokkal. - pedig szerintem tök jó hely.

- Apád azt nem mondta, hogy. . .

A tavernás nem igazán szívlelte a vejét, ezért kis híján azt találta mondani, hogy a józanész és a tehetség szinte minden esetben átugrik egy generációt.

- Mit nagyapa?

- Azt, hogy itt minden a tiéd lesz egyszer.

- Nem mondta. . .

            Idõközben az Ingókõhöz értek. A két hatalmas kõbõl álló sziklaképzõdmény a sziget délkeleti oldalán magasodott és egészen a szomszédos szigetig el lehetett látni róla. Az ifjú kommandós gyakran morfondírozott a mindenkori bázisául szolgáló nyughatatlan monolit titokzatos eredetén. Elõzõ évben még egy szakértõvel is sikerült eszmecserét folytatnia ez ügyben, mert a szigetre tévedt egy geológus, aki hosszasan kuruttyolt neki valami eroizérõl a sziklaformáció keletkezésével kapcsolatban. Õ viszont mindig úgy gondolta, hogy a hatalmas csákányra emlékeztetõ követ egy óriás hagyta a zsámolyra emlékeztetõ szirten, egy nagy csata után. Néhány nap elteltével a geomuki elment, ellenben a legenda itt maradt, és ez a parancsnoknak így teljesen megfelelt. Egy kisebb borókacsoport mögül induló, repkénnyel és indákkal benõtt természetes, víz koptatta lépcsõn kaptattak fel az Ingókõ tetejére, majd elindultak a széle felé. A felsõ gránittömb egyszer csak megbillent, mint egy hatalmas libikóka. Fülig szaladt a vigyor a fiú arcán, amikor átélte a nagyjából kétarasznyi zökkenést. Wlad fittyet hányva az alatta tátongó mélységre kisebb táncos ovációban tört ki, hogy a kõ mûködik. Ugyanis õ maga olyan könnyû volt, hogy egyedül hiába bátorkodott ki egészen a legszélére az akkor sem billent át. Letelepedtek a szinte teljesen sima, néhol mohás sziklára és a fiú elõhalászta batyujából a kulacsát.

- Kérsz, nagyapa?

- Köszönöm nem, de ha érdekel, mesélek neked a szigetrõl és a tavernáról.

- Az jó lenne. De mi lesz a könyvekkel és az olvasással?

- Kiskomám, ha végighallgatsz, minden kérdésedre választ kapsz. - mondta az öreg és egy barackot nyomott Wlad fejére. - De ne vágj közbe!

- Oké. - bólintott a fiú és kényelembe helyezte magát a pulóverén.

- A Sirály-sziget, a Taverna és a családunk története már nagyon régen összefonódott. - kezdett bele az öreg a mondandójába. - Én magam egy, a maihoz hasonló nyári napon csöppentem bele a taverna hétköznapinak nem nevezhetõ történetébe. Számomra minden egy James névre hallgató fiatalemberrel kezdõdött, akinek meggyûlt a baja egy Fred nevû kapitánnyal, ráadásul még a kagylónyelû kését is elhagyta. De ne szaladjunk ennyire elõre! - emelte égnek mutatóujját az öreg. - Minden akkor kezdõdött, amikor a tavernát még mindenki Danka fészek fogadó néven ismerte. Sok-sok tengeri utazó fordult meg errefelé akkoriban. Így került ide Murád, a te õsöd is. Fiatal mágus volt, aki az univerzum titkait kutatta és a kelet nagy mágusaihoz tartott, hogy tanuljon. Egyike volt a kilenc beavatottnak, akikrõl úgy tartották, hogy birtokolják a lelkek örök tüzének lángja feletti hatalmat. A tanulmányainak befejezése után õ lett volna a nagy északi holdtemplom fõmágusa, de a sors más utat szánt neki. Útban odafelé a hajója megállt feltölteni a vízkészleteit, õ pedig találkozott a fogadós gyönyörû lányával.

- Nagyapa, ugye ez nem egy olyan szerelmes történet? - vágott közbe Wlad. - Mert akkor inkább visszamegyek Gedeonhoz, és jöhet az algebra.

- Kiskomám, hát nem megegyeztünk az elõbb?

- Tudom, nem vágok közbe. - A fiú úgy tett, mint aki becipzárazza a száját.

- A mágust legyõzte a szépség és itt maradt a szigeten. A szerelembõl nemsokára házasság lett és Murád lányának születésével elkezdõdött családunk máig szõtt története. Az õsünk kötelességtudó ember lévén, feladta a tanulmányait és végleg letelepedett itt.  Gyógyszereket és egyéb készítményeket árult az itt megforduló hajósoknak. Murád nagyon kedvelte a meséket és a legendákat, amelyeket a matrózok meséltek egymásnak pislogó mécsvilágnál, a kupáik felett. Ha ideje engedte, le is jegyezte ezeket a történeteket. Az így gyûjtött elbeszéléseket újraolvasva igyekezett csillapítani az ismeretlen világok felfedezéséhez fûzõdõ régi vágyait. Ezek az elnyomott vágyak az idõ múlásával kezdtek egyre inkább elhatalmasodni Murádon. Végül egy teljes napfogyatkozás alkalmával, amikor a csillagok fénye nappal is látható, felment a hegyre. Egészen a villámfogó szikláig. Ott végrehajtotta azt a varázslatot, amitõl azt remélte, hogy megnyílik elõtte az összes ismeretlen világ kapuja. Végül az elhatalmasodott vágyakozás fûtötte mágia elszabadult és elemésztette Murád minden erejét. Két nap múltával félholtan talált rá a leánya, itt az Ingókõ tövében. A mágus úgy vélte, felsõbb hatalmak büntetése volt ez, amiért megtagadta a sorsát. Egyszerû halandóvá vált, aki amolyan fogadós-patikusként volt kénytelen élni. Az évek ezt követõen hosszúra nyúltak, élete egyhangúvá és sivárrá vált. Többé nem írta le mások történeteit, és nem szívesen elegyedett szóba idegenekkel. Nap mint nap büntette magát, amiért nem tudott szembenézni a saját maga által választott úttal. Egy napon azonban visszatért az életébe a jókedv és a fény. Unokája született. A gyermek mosolya visszaadta Murádnak a napfény szépségét. A kislány, akit Margarétának neveztek el szépen cseperedett és hamarosan rányitotta szemét a világra. A kimeríthetetlen gyermeki kíváncsiság kielégítése kitöltötte a mágus minden idejét. Végre újra szaladt az idõ, az elsõ unokát egy második követte. Telt-múlt az idõ, és Murád egy napon úgy döntött, hogy megtanítja írni és olvasni a kis Margarétát. Valamivel az után, hogy a kislány megtanult olvasni, megtalálta a nagyapja összegyûjtött meséit a fogadó padlásán. Egy este felolvasta Murád egyik történetét a kisöccsének, ami fûszerillatú, ébenfekete bõrû hajósokról szólt, akiknek a hazájában az emberek hatalmas, hosszúorrú hátasokon utaznak, erdeikben milliónyi színben pompázó virágok nyílnak, folyóikban pedig krokodilnak nevezett, tõrfogú sárkányok élnek. Miután a kistestvére elaludt, Margaréta átment édesanyjához a fogadóba, és legnagyobb meglepetésére az egyik asztalnál pont olyan hajósok üldögéltek, mint amilyenekrõl a fivérének olvasott. Egy darabig sertepertélt az asztaluk körül, hogy kitudakolja honnan érkeztek és, hogy vannak-e ott elefántok, de egy szavukat sem értette.

            Wlad ekkor már igencsak fészkelõdött, és a nagyapja jól tudta, hogy unokája már nem bírja sokáig szó nélkül.

- Még egy kicsit tartsd magadban a mondanivalódat! - Figyelmeztette az öreg. - Murád egészen addig nem foglalkozott a távoli vidékekrõl érkezõ hajósok megjelenésével, amíg egy napon kardokkal és kerek pajzsokkal felszerelt harcosok nem érkeztek a fogadóba. A hatalmas marcona férfiak és a hozzájuk hasonlóan fegyvert viselõ asszonyok hajszálra ugyanúgy néztek ki, mint az egyik õsi rege hõsei. Az idegenek láttán a mágusnak felrémlett egy réges-régi legenda, amit valamikor hajdanán leírt. Ekkor kezdett gyanakodni, hogy valami nincs teljesen rendjén. Idõnként úgy érezte, mintha a mágia a kis Margaréta révén visszatért volna a szigetre. Próbaképpen fabrikált egy mesét törpökkel és más különös lényekkel, azután odaadta unokájának, hogy este ezzel altassa el a fivérét. A lány fel is olvasta a kisöccsének, majd kisvártatva törpök jelentek meg a fogadóban. Az egykor volt mágus még néhányszor próbára tette unokáját, hogy teljes bizonyosságot szerezzen Margaréta különös képességérõl. Mikor sejtése beigazolódott, nagyon megörült, mert tudta, hogy a varázslat a hegyen sikerült. Nem úgy, ahogy õ szerette volna, de sikerült, Murád újra visszakapta a varázserejét. Végre megértette, hogy a mágián nem lehet erõszakot tenni, és ha nem önös szándékkal használják, a varázslat végtelen, akár a gyermeki elme szabadsága. Boldog öregkort követõen tért meg a világ teremtõjéhez, halála után pedig a szelleme itt maradt a fogadóban. - Wlad szemei kikerekedtek és megborzongott. - Ne félj! Nem kísérteni jár vissza, hanem azért, mert szeret itt lenni és büszke az utódaira. Biztosan láttad már Kiskomám, hogy idõnként a kandallóból áradó fény megváltozik. Olyankor az ismeretlen világok kapui megnyílnak. Hosszú estéken, ha egy bárd leül a tûz mellé, ahol egykor õsapánk is lejegyezte a történeteit, és mesélni kezd a vendégeknek, a kandalló zsarátnokán fehér lángok kezdenek táncolni. Murád olyankor visszatér közénk, és ha a történet, amit hall megtetszik neki, a varázslat újra beteljesül. A mesemondó pedig találkozhat a saját hús és vér hõseivel. Tudod Wlad, ezért járnak ma is különös népek a tavernába.

- Hú, nagyapa ez irtó érdekes történet volt, de tudod. . . - dörzsölte meg az orrát az ifjonc kicsit zavartan. - Én már nagy vagyok.

- Igen, tudom. Pont annyi idõs vagy most, mint Margaréta és én akkor, amikor elõször életre kelt a történetünk.

- Ezért mesélted el ezt nekem és ezért aggódott Gedeon a könyvek miatt?

- Igen, ezért. Meg talán azért, mert egy ismeretlen ûrhajó landolt a nyugati parton tegnap este. - Wladnak egy szempillantás alatt elillant minden csúzlival kapcsolatos gondolata, csupán a tegnap délután elcsent könyvben leírt ûrhajó és annak különös, kékbõrû legénységével kapcsolatos kusza, hihetetlennek tûnõ képek töltötték ki gyermeki elméjét. - Esetleg tudsz mondani valamit a dologról?

            Wladyslawra rátört a bizonytalanság, már-már kezdte azt hinni, hogy a nagyapja az iménti történettel próbálja megértetni vele, a könyvtárszobára vonatkozó szabályt. Ellenben ismerte jól az öreget és biztos volt benne, hogy soha, de soha nem áltatná holmi dajkamesével a varázsló létrõl.

- Szerinted én voltam? - kérdezte a fiú bizonytalanul, ájulás közeli állapotban.

- Biztos vagyok benne. De nem kell félned. - veregette meg az unokája vállát biztatólag a kisöreg. -  Mindent meg fogok tanítani neked. Azt ugyan tudnod kell, hogy ez a varázslat csak a szigeten mûködik.

- Papa, te akkor vará. . . szóval mágus vagy? - kérdezte a kislegény az unoka (vagy valami) egyre fokozódó izgatottsággal. - Akkor anya is képes kiolvasni embereket a könyvekbõl?

- Igen én az vagyok, de édesanyád nem képes, ahogy mondtad: „kiolvasni embereket a könyvekbõl”. Wlad azt tudnod kell, hogy a családunknak nem minden tagja rendelkezik ezzel a képességgel.

            Wlad és a nagyapja még sokáig beszélgettek a sziklán ülve. Tisztázták, a legfontosabb szabályokat, a titoktartást és a szereplõk elengedésének fontosságát. Az is kiderült az ifjú mágustanonc számára, hogy bizonyos könyveket érdemes a szigettõl távol elolvasni. Biztonsági okokból, természetesen. Hiszen vannak rémisztõ történetek, élõholtakkal, savas vérû szörnyetegekkel, azokkal a furcsa frizurájú vadászokkal és hasonlóakkal. Az ilyesmi ártana a taverna jó hírének, meg persze a vendégek testi épségének. Végül a tavernás megnyugtatta az unokáját, hogy az algebra még a szigeten sem elevenedik meg tanulás közben.

- És mi van azzal a James nevû fickóval?

- Ha gondolod, kérdezd meg tõle magad, Kiskomám! - kacsintott az unokájára a tavernás és egy könyvet húzott elõ a mellénye zsebébõl.

            Odaadta Wladnak, aki mohó kíváncsisággal csapta fel, és kezdte el azt hangosan olvasni:

            „- Uram! A késemért jöttem!

             - Hol hagyta?

             - Valami matrózban.”

 Jókat derült a leírtakon. A harmadik-negyedik oldalnál tarthatott, amikor az ingókõhöz vezetõ ösvényen felbukkant egy magas, szikár fiatalember. Egyszerûen, kilépett egy délibábból. Hosszú, ruganyos léptekkel közeledett feléjük. Sárga kabátja lobogott a szélben és valami furcsaság himbálózott a nyakában. Miután a jövevény egy kicsivel közelebb ért, már széles, csontos arcvonásai is láthatóvá váltak. Jimmynek fülcimpát csiklandozó vigyor ült a képén, aminek közepén kissé kikandikáltak hatalmas fogai, ettõl arckifejezése mókássá vált. Igazi vidám tengerésznek látszott. Wlad alig hitt a szemének, mikor megpillantotta az övébe tûzött, csillogó nyelû kést. A kislegény szája egy percre tátva maradt a döbbenettõl, majd felkiáltott.

- Nagyapa, nagyapa! Látod õt? Ugye te is látod?

- Látom bizony.

A fiatalember már messzirõl intett nekik. Az öreg tavernás felállt és vidáman viszonozta az üdvözlését, hiszen a tengerésszel azóta voltak cimborák, hogy siheder korában megkapta a nagyanyja fivérétõl, a sárgafedeles könyvet.

Wlad elõvette a Hektor építette lézerirányzékos, pillekönnyû, magnéziumötvözetbõl készült csúzliját, az övébe tûzte, akár Jmmy a kését, majd még az izgalomtól kissé remegõ kézzel megérintette az arcát. Pont úgy, mint aki aktiválja az álkapcsába implantált kommunikációs modult, és halkan megszólalt.

- Gyutacs, Ráspoly, Kukker, Csuszka itt Kaszás. Srácok úgy érzem, hihetetlen nyárnak nézünk elébe.

 

 

Andrzej Wladysaw Bukovinski